Rájön

– Egyre kevesebbet gondolok rá, majd elmúlik.
– Vagy… Az is lehet, hogy… Rájön!
– Rájön. Persze mind rájönnek ezek. Most is csak azért ilyen, mert fél, hogy végzetesen belém szeret.
– Igen, fél az érzéseitől!
– És majd megváltozik!

Na jó, annyira nagyon nevettünk, majdnem felment az orromba egy fagyasztott áfonya a limonádéból.

Igazából minden rendben, egy csütörtöki meghiúsult randitól eltekintve, ami miatt szerettem volna nagyon nagyon hangosan üvölteni, de végül csak elmentem fodrászhoz.

Tábor

Mesés hét volt! Félelmeim hamar feloldódtak a sok érzelemben és a sok tennivalóban. Kiderült, hogy egy szabolcsi nagymama veszett el bennem, ami az etetést illeti, illetve én lettem “Zsu, a zseniális házipolip”, aki egyik kezével kenyeret szerez, a másik kezével naptejjel ken be valakit, a harmadik kezével kulacsot tölt, és közben még reagál az összes kamaszpoénra is. Tényleg szuper volt, szavakkal nehéz visszaadni. Nyomott egy teljes reset-et az agyamon. Ma megkezdtem a visszatérést a valóságba: a mai program okmányiroda és fogorvos.

Mostanában

Van egy ilyen paranoiám, hogy macskaalom szag van az előszobában, és az nem lehet, hogy belépéskor bárki macskaalom szagot érezzen. A fodrásznál annyira jó illat van a mosdóban, muszáj volt nekem is vennem – szerintem ez életem legdrágább illatosítója, Zara home, dark amber, csodálatos. Az volt a terv, hogy belépéskor Zara home, dark amber illat fogadja a látogatót. Ehelyett szerintem most Zara home, dark amber szag van macskaalom szaggal vegyítve, sőt továbbmegyek, most már a fodrásznál is érzem a mosdóban a macskaalom szagot. Ez valami kutatási téma lehetne valakinek, aki agyakkal foglalkozik. Agyakkal, konkrétan hülye macskás nők agyával.

Mostanában azért nem írok, mert mást írok (!), és egyszerre nem megy több.

Back to Tinder

Természetesen visszamásztam a Tinderre, íme a rövid update. Miután rövid bemutatkozó szövegemet kiegészítettem a “normális” és a “komoly” szavakkal, az ötödik percben találatom volt az egyik legkomolytalanabb valóságos ismerősömmel. Én ezt karmikusan viccesnek neveztem, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy megsértődjön-e ezen. Aztán összeakadtam egy egész normálisnak tűnő sráccal. Aztán egy másikkal. Aztán felbukkant az a bizonyos sovány barna, aki nagyon piszkálta az agyamat, de eltűnt. Ma végigfecsegtük a napot, sajnos ő a művésznő komolytalan korszakából van, szóval nem tervezem közös jövőnket. Közben az egyik normálisnak tűnő elkezdett inkább furának tűnni, ráadásul “édesemnek” szólított, meg csak úgy simán “kedvesnek”. Én egy ilyen antinő vagyok, nem bírom ezt. Végül elkövettem azt, amit velem párszor már megtettek, töröltem beszélgetés közben. Ezen a ponton: 

– Érted menjek?

– Inkább előbb beszéljük meg, hogy hova megyünk, és utána kitaláljuk, hogyan jutunk oda.

– Akkor érted menjek?

Sose megyek férjhez.

Könyv 

Na valami történt velem hétfőn, az este a gép előtt talált az „ülj le a seggedre, és írj” felirat alatt, könyvem első pár oldalának írása közben. Egyelőre a „Buzik, buddhisták, buszsofőrök” munkanéven fut. Vélhetően sokat segített az „A halogatás pszichológiája” című előadás, amin előzőleg részt vettem. Egyrészt megnyugodtam, hogy nem alkati, hanem helyzeti halogató vagyok, és pusztán csak félek a kudarctól, hogy a végeredmény nem lesz tökéletes. De ezt el kell engednem, mert bár a kreatív munkának velejárója az inkubációs halogatás, tizenöt év alatt talán érlelődött annyira, hogy most már itt az ideje nem fejben írni tovább. Lesz amilyen lesz, meg akarom írni.

Nyilván hatással volt rám a bizonyos illető reggeli provokációja, ami miatt egyes szám harmadik személyben megírtam azt a valamit, és azóta ebben az üzemmódban megy a fejemben a szöveg. A bizonyos illető persze nem csak hétfőn baszogatott, hogy írjak, ezt csinálja pár hónapja, mármint szerinte ez végtelenül egyszerű, csak le kell ülni, és írni kell, aztán pedig meghúzni. De valahogy úgy voltam vele, hogy addig nem kezdem el leírni, amíg nem akar magától kijönni, mert én nem bírom ezt az iparosmunka hozzáállást, hogy naponta csinálni kell, hogy szülessen belőle értékes is. Szerencsére most ki akar jönni, de ezt a részt – hogy le kell ülni, és írni kell – úgy tűnik, nem lehet megúszni.Úgyhogy, ha kicsit furán nézek ki nap közben, az azért van, mert megy a fejemben a szöveg, és inkubálom estig, szóval ez ilyen Szöveg Inkubációs Arc, vagyis SZIA. Ezt konkrétan most találtam ki, tényleg bevettem a kreatív írás bogyót, már csak le kell írni.

Le kell ülni, írni kell, aztán meghúzni, ja. Ezt konkrétan taníthatná, előadásokat tarthatna belőle. Először kisebb csoportokban, aztán híre menne, és egyre nagyobb helyeket kéne bérelni, ott várná a tömeg nagy morajolva, az asszisztensek még segítenének beállítani a mikroportot, aztán színpadra lépne, lézerzöld tekintetét végighordozná a tömegen – Jack Welch sztorikban van a lézerkék, szóval ez a minimum. Mindig ilyen magas volt? – tűnődnék fátyolos tekintettel, és akkor végre megszólalna. „Üljetek le a seggetekre, és írjatok. Aztán húzzátok meg.” Tapsvihar, ő még egy kicsit gyűjtené magába az ováció hullámait, aztán aláírásokat osztana a rajongóknak, közben az előtérben már kapható lenne ugyanez hangoskönyvben és pólóra nyomva (elején az „ülj le a seggedre és írj”, hátulján pedig az „aztán húzd meg”). Meggazdagodnánk.

Ujjgyakorlat

Kicsit magamba vagyok mélyedve, de azért íme egy kis olvasnivaló, amit némi provokáció hatására írtam. (Disclaimer: húzás nélküli, nyers szöveg; munka közben írtam; a verses dolgot loptam; és úgy írtam, hogy egy bizonyos illetőnek tetsszen.)————-

A metró felé poroszkálva megpróbálta megbecsülni, hogy a táska a vállán vajon több-e, mint amit emelhet a műtét után, mindenesetre lassan ment, és eldöntötte, hogy a metrón le fog ülni. Tervezgette, hogyan fog felállítani valakit, mint a nagymamája annak idején lazán, egy “fiatalembert”, hogy legyen szíves, adja át a helyét. Mit kéne mondania? Volt egy műtétem. A testem közepéből, a nőiségem középpontjából kivágtak egy kis darabot, semmi komoly, megmaradok, de le kéne ülnöm. Nem vagyok jól, ezt fogja mondani. Egy bizonyos illető szerint azonnal átadják a helyüket, megijednek a “busafejű” nőtől. A busafejű nem azt jelenti, hogy nagyfejű? Miért mondja neki, hogy nagy a feje? Tényleg egy ijesztő, nagyfejű nőnek látja? Lehet, hogy valóban hatalmas feje van? Az érkező metró ablaküvegében próbálta felmérni riasztó testarányait. Sok ideje nem maradt a tűnődésre, mert észrevett pár helyet, és gyengeségét meghazudtolva sietősen a megfelelő ajtóhoz nyomakodott, mint azok a vénasszonyok, akik erőre kapnak, ha ülőhelyet látnak. Nem kellett hát fölállítania senkit.
“Busafejű. 1. Népies: Nagyfejű (ember, állat); akinek/aminek széles, a szokásosnál vastagabb, nagyobb feje, homloka van. A busa vitéz buzogánya nagyot csattant a kapun. A busa házőrző elijesztette a csavargókat.” Hát menjen a francba…
Akkor mászott az orrába a szag. Mennyire büdös valaki. Nem egyszerűen általános büdös, hanem egyvalakinek a szaga. Egy ember szaga, pontosabban egy ember ruhájáé, benne saját maga napok óta gyűjtögetett szagával. Állott büdösség, nem szúrós, inkább tompán savanykás szag, ami megragad az ember tokában még azután is, hogy kifújja a levegőt. Mi kell ehhez? Hány napig kell felvenni ugyanazt a ruhát? Nyilván túlzottan nem izzadt bele, mert attól élénk, viselhetetlen büdössé lett volna a ruhadarab, akkor nyilván ment volna a mosásba. Csak időt töltött benne, a hétvégét a gyerekekkel, meglátogatta anyjáékat Csömörön, meg beült meginni pár fröccsöt a Jóskáékkal, szerencsére már egy ideje nem dohányzik, attól megint másféle lenne a szagárnyalat. Szándékosan nem fújta ki a levegőt, hagyta, hogy az ujjai hegyéig kitöltse a másik ember élete.
Szomorú állott szag, pedig a hétfőnek nem ilyennek kéne lennie. Hétfőn frissen van mosva a haj, tiszta a ruha, még ha a kedvünk gyatra is, megpróbálunk úgy tenni, mintha nem ugyanaz a taposómalom lenne hétről hétre. Ezt az illúziót veszi el ez a szag. Mindennek ilyen szaga lesz egy idő után, ha nem mozdul, szomorú, állott szaga lesz minden meg nem valósított álomnak. Meg nem írt könyvnek. 
Írnia kéne. A bizonyos illető szerint is. Talán majd este.
A szag irányát nem tudta meghatározni, a két mellette ülő férfi közül valamelyik lehetett a bűnös, de nem tudta megállapítani, melyik. Jobbján egy fiatal srác ült, lehunyt szemmel, karját szorosan összefonva, látványosan fájtak benne a versek. Balján egy munkásféle, bár ruhája tisztának látszott, mégis rá tippelt inkább, így megkönnyebbült, amikor az végre leszállt.
“Busafejű.” Képek. Egy csomó nagyfejű rottweiler kutya. Te jó ég, ezek szerint akkora feje van, mint egy rottweiler kutyának! Vagyis arányaiban. Nem tudta megnézni magát a szemközti ablakban, mert elzárta a képet egy jókora cigányasszony jókora feje. Na neki aztán nagy feje van. Ehhez képest az övé abszolúte normális. Mit érdekli egyébként, hogy mit beszél a bizonyos illető? Bármiről? Nem nagy a feje. És majd ír, amikor akar…
A szag ott maradt. Ezek szerint tévedett. A jobb oldali depressziós ifjú a bűnös. Nemcsak fájnak benne a versek, de meg is erjedtek benne, és szomorú pórusain keresztül szivárogtak ki a napvilágra. Annak a kuckónak a szaga, ahonnan a fiú jött, az ágy szaga, ahonnan napok óta nem kelt ki, ahol felhúzott térdekkel, magzatpózban feküdt a takaró alatt, míg ez a lassan érlelt búbánat szaga nem lett. Egész nagy feje van, ez jutott eszébe, és legszívesebben megölelgette volna. Kár, hogy senkit nem lehet megmenteni.