Tavasz

Az elmúlt hetekben nagyon zajlottak a dolgok, egy borzalmasan befordult évvége után kicsit hagytam magam több oldalról összehabarni, feldobni, leejteni. Mondhatni megnyekkenteni. A szó jó és rossz értelmében, de mindenképpen valahogyan. Aztán most pont jó íven kapott el a tavasz, még a szándékosan kihagyott lehetőségek is vért pumpálnak az ereimbe, minden vibrál, felrobban a lelkem, szétharapom a világot. A szó jó értelmében.

Élet van, élet.

(„Mi, pónifetisiszták, bírjuk a másságot.” Ez szűrődik be éppen az irodába. Úgy látom, mások is jól vannak.)

A persze finnül segget jelent

Persze. Perse [pˈerse] – finn szó, jelentése fenék, segg.

Ha egy prezentációban azt olvasod, hogy „célunk, hogy a szinergiák megfelelő keretrendszert alkossanak a kialakított stratégiai ügyfélszegmensek proaktív akármijének akármijében”. Ha a főnököd olyan dolgot kér tőled, amit egészen biztosan nem tudsz időre megcsinálni. Ha bárki olyat kér tőled, amit nagyon nincs kedved megcsinálni, de valamiért muszáj. Ha a tinder match-ed azt ígéri, hogy majd ágyba hozza a marcipános extra lattét engesztelésül. Ha bárki azt mondja, hogy majd beszélünk. Ha bárkinek azt mondod, hogy majd beszélünk. Ha a barátaid tanácsokat adnak, hogy kivel ne feküdj le, kibe ne szeress bele, de kivel házasodj össze. Ha a barátaid tanácsokat adnak, pont. Ha bárki fogadkozik: majd felfúrom, megadom, megmondom, lefogyok, elkezdem, befejezem, abbahagyom. Ha a fodrász az általa elbaltázott hajadra megkérdezi, hogy tetszik-e, ha két órát vártál, de vissza kell jönnöd, ha hoznod kell egy másik nyomtatványt, ha húsz dekát kérsz, és huszonötre megkérdezik, hogy maradhat-e, ha bevágnak eléd a sorba, ha az edzés végén még van száz swing…
Akkor mondd mosolyogva: persze. És tedd hozzá gondolatban: a persze finnül segget jelent. Vagy hangosan. Segít.

15 év

Ez egy ilyen tizenöt éves, jubileumi írás. Tizenöt éve, február elején történt, hogy kollégámmal, Ervinnel baktattunk a Váci úton munkába, én meg hosszasan – és szerintem rém viccesen – magyaráztam neki valami kifolyt cipőkrémről. Ő akkor említette, hogy vannak úgynevezett blogok, ahol emberek hasonló baromságokról írnak, szerinte nekem tetszenének. Meg is találtam az internetes világhálón a blogokat, és olvasni kezdtem, majd egy hét múlva írni. Aztán belinkelt a Matula, Angelday Józsi meg azt mondta, hogy én vagyok a magyar Bridget Johnes multiplied by… és nem volt megállás. Írói munkásságomból három idézetet, amivel már találkoztam, most magamat idézem, mint klasszikust:

„A persze finnül segget jelent.” – erről majd írok külön.
„Áramlott a csí, mint a kurvaannya.” – ez nem kíván magyarázatot.

A „Melrose Place elmélet” – erről íme két idézet tizenöt évvel ezelőttről:

„Ez az én Melrose Place elméletem, ami azon alapul, hogy mindenki mindenkinek a mindenkije, és hogy a sorozatok nem nagyon rugaszkodnak el a valóságtól. Megismerkedsz valakivel így a blogon keresztül, és örülsz, hogy végre van egy ember, aki teljesen nem része annak az életnek amit élsz – ez nekem fontos volt, mert már hánytam attól, hogy apró része vagyok egy folytatásos szappanoperának – és akkor tessék. De most jó passzban vagyok, és ezt most szórakoztatónak találom. Írok erről egy filmet, Woody Alan fogja rendezni, tuti kasszasiker lesz. A bank lesz a színtere – ami félúton van Melrose Place és egy elmegyógyintézet között, kis hivatali patkánysággal megfűszerezve –, ahol rokoni, baráti, szerelmi kapcsolatok kusza hálójában fog kibontakozni főhősünk (főhősnőnk!) teljes összeomlása (vagy felemelkedése, ez még nem biztos, de inkább ez látszik valószínűnek).”

„Miért esik szarul, hogy ex-Házinyúl Dél-Amerikában volt ex-barátnőjével? (Aki egyébként szintén házinyúl…) Talán azért mert ahelyett, hogy a szakításuk után én jöttem volna én a képbe, ahelyett meghallgathattam a “nem járok most senkivel, mert nem akarok kötöttséget, bla bla bla…” szöveget?

Egyáltalán miért is foglalkoztat ez?

Megjött Ken, nem amerikai, hanem angol – érdekes, eddig azt hittem csak az amerikaiaknak vannak kizárólag egy szótagos keresztneveik –, de azért egész tűrhető. Csak ki ne derüljön, hogy van valami közös ismerősünk. Nem sok esélyes a dolog, de én már nem bízom senkiben. Lehet, hogy ő a rég nem látott mostohatestvérem, akiről mindenki azt hitte, hogy meghalt, pedig csak amnesztiás volt. (Amnéziás, vazze!) És Brazíliában élt sokáig, mígnem találkozott kedves ismerősökkel…”

Ez a bejegyzés nem az avokádóról szól

Aranyoskáim, olyan drága a paradicsom, hogy inkább avokádót vettem. Az egyébként valami afrodiziákum? Úgy érzem magam, mint valami csupor méz, amire szállnak a darazsak. Vagy az van, hogy látszik rajtam, ahogy ezt énekelgetem fejben, hogy „boy, let’s not talk too much; grab on my waist and put that body on me”. (Tükörfordításban: fiú, ne beszéljünk túl sokat; ragadd meg a derekamat és tedd rám azt a testet.” Ritmusban: „héj, most már hallgassál; kapd el a seggem, és pattanj rá-á-á-á-ám.”) Egyetek avokádót, nagyon egészséges, aranyoskáim.

(Update: vagyis ne egyetek, mert pusztulnak tőle az esőerdők. De ez a bejegyzés nem az avokádóról szól.)

Hello Erste

Már éppen akartam írni, hogy ne csak a rinyálás legyen, hogy nekem eddig egyelőre rendben van ez az Citisből Erstés leszek projekt. A pénz átment, a netbank működik és nekem tetszik is. Ellenben a kártyámat sajnos nem sikerült aktiválnom, szóval most itt vagyok egy igen elit kártyával és nulla forint készpénzzel, miután Mártinak kifizettem a complettát. Viszont nyilván remekül tudnám vele porciózni a kokaint, vagy jöhetne egy kis fagy, hogy levakarhassam vele a szélvédőt. Van még 500Ft Erzsébet utalványom, amit a véradásért kaptam, megpróbálom beosztani. (Természetesen van BB-s kártyám is, még mielőtt végleg elsiratunk engem.)

Nagymama – még néhány történet

Találtam még egy kis maradékot. Random történetek a Werkner családról. (Werkner Ignác az ükapám, Steiner Jolán az ükanyám.)

Werker Ignác

Rabiátus, nagyon szép férfi volt. Kártyázott, és mint családunkban az összes férfi, soha nem dolgozott. Huszonöt évvel volt idősebb mint a nagymama, Steiner Jolán. 7 gyermek anyja.

Werkner gyerekek

werkner-gyerekek

Irma, Aranka, Julkó, Miklós, Jancsi, Etelka, Mariska. Irma néni nem velük nevelkedett. Arankáé lett anyjuk halála után (bélcsavarodásban halt meg, azt hiszem, 1915-ben) a ház és a bazár. Julkó egy lengyelhez ment férjhez. 1943-ban két kislányával elégették Auschwitzban. Miklós megsebesült 1911-ben, 1943-ban elégették. Jancsi 1914-ben tífuszban meghalt. Etel 1899-1942. A legkisebb, Mariska: ő Anyuka, 1900-ban született. 1974-ben halt meg gyomorrákban.

Werkner Irma

Ez is szomorú, hogy csak ennyi marad meg egy emberből. Biztosan nehezen indult el a Werkner házaspár élete, ezért a mezőtúri Manó bácsihoz adták és ők nevelték fel. I-betűvel beszélt, tájszólással. Idegen maradt a testvérek között. Egyszer – 5 éves lehettem – a Lövőház utcába jött látogatóba, talán egy hétig maradt. Ő is kitanult a finomfehérnemű varrást mint az Etel. Keresték a gyűszűt. Egyszercsak felkiáltott örömmel, “Migvan a gyíszícske, itt van a köténbe!”. Máig hallom.

A Lucullusz vendéglőben volt felírónő. Eladta szép kis lakását egy Lujza utcai galériás, udvari raktárhelyiségért cserébe. Albérlőnek adta ki a galériát. Ebből élt? Olgika (Aranka kislánya) vendégségben volt nála, vastagon beolajozta a haját. Anyuka majdnem elájult, miért? Hát az én hajam még mindig nem őszül, szép vörös. Igaz. Mikor Etel meghalt, az öröksége felosztásakor úgy állapodtak meg a testvérek, hogy Anyuka havonta segíti. Karácsonykor vittünk neki kacsát. Kedves, szelíd, szeretetre méltó teremtés volt.

Werkner Etel

werkner-etel

Feltűnő jelenség volt a vörös hajával és a fehér bőrével. Neki már kiskorában sem okozott nagy lelkiismeret furdalást lopni. Egyszer, amikor kicsik voltunk, lopott annyi cukrászsüteményt, hogy nem is bírtuk ketten megenni. A temetőben ettük, nem is tudom, mi lett a maradékkal.

Kisugárzása volt. Szerette a fiúkat, és a fiúk is szerették őt. Mondjuk ki: szeretett kefélni…

Volt neki egy barátja – Perl László, ügyvéd. Az anyja elátkozta. “Ha ezt a vörös kurvát továbbra is itt tartod, akkor kiátkozlak.” Ezért a férfi adott neki egy nagyobb összeget, hogy jöjjön fel Pestre. Tegyenek úgy mintha szakított volna. És ő járt hozzá minden héten, és akkor mentek mindenfelé.

Anyukáék nyitottak egy új üzletet. El kellett menniük a Kálmán utcából, mert felmondott a tulaj – a Teleki téren volt kofa. Erzsébeten, a Kossuth Lajos utca legfőbb helyén nyitották az új üzletet, de az árú, ami elég volt az előző helyre, az kevés volt ide. Az Etel adott kölcsön pénzt – és beállt dolgozni is. (Előtte hímzésből élt, finomfehérneműket készített, nekem is csinált szép, hímzett kombinét.)

Alig nyitottak ki, már az első napokban ajánlatokat kapott férfiaktól. Apuka ezen rettenetesen fel volt háborodva, olyan messze állt ez az ő személyiségétől. Meghát Anyukára is nagyon féltékeny volt, hiszen ő is nagyon szép nő volt.

Úgyhogy az Etelnek igen hamar vissza lett adva a pénz, nem maradhatott ott a boltban sokáig.

Nyitott egy bazárt, Reisz nagykereskedő hiteléből. Nagyon ügyes volt. Hitelbe kapta az árút, utólag kellett fizetni. A nagykereskedésben is lopott. De elnézték neki, fölszámították.

Na még egy történet, hogy milyen volt: egyszer kinézett az ablakon, és látta, hogy egy férfi a szemközti ablakból lesi őt. Erre direkt jól levetkőzött meztelenre, és forgolódott, hogy lássa őt.

Ment a bolt, neki nem volt ideje háztartásra. Egyszerű lakása volt, nagyon tiszta, de nem volt sehol csipke vagy ilyesmi. Ruhája is kevés volt, nem is kellett neki sok, anélkül is mindig feltűnő volt. Egy kosztüm, egy szoknya blúzzal, egy bársonyruha a színházba… Minden szombaton jött a Laci, és mentek mindenhova. Engem is vittek néha. Például a Hármashatár hegyre tizenöt évesen. Emlékszem, kis rózsaszín takarókat kaptunk, abba kellett takarózni, mert hűvös volt a hegyen. És kaptam forró csokoládét, de azt nem nagyon szerettem. A kakaót jobban.

Egy nyáron körbebiciklizték a Balatont, akkor felfázott, beteg lett. és meghalt. Negyvenkét éves volt. Nagyon szerettem.

Werkner Miklós

Miklós megsebesült az I. világháborúban. A karján lett egy nagy lyuk, eltalálta egy golyó. Börtönben is volt, ahonnan úgy szökött meg, hogy azt álmodta, hogy nála van a lakáskulcsa, és amikor felébredt, tényleg nála volt. Nyitotta a börtönajtó zárját.

A haláltáborban, akit jobbra állítottak, az dolgozni ment, akit balra, azt elégették. Ő mondta, hogy nem tud dolgozni, mert megsebesült a háborúban. Balra küldték.

Werkner György

Márti öccse. Dachauban Miklóst azonnal elégették, maradt a feleség, meg a két gyerek, és Márti férje. Ő orvosként dolgozott, ezért nekik talán egy kicsit könnyebb volt. Gyuri ellopta a családja elől az élelmet. Mondjuk tizenhét éves volt.

Werkner János

17 évet élt. Az ő haláláért kit lehet szidni, felelőssé tenni, átkozni? Jókedvű, szép vörös hajú fiú volt, leste a lányokat. Jani 17 éves volt, amikor elment a háborúba katonának, anyja hiába ellenkezett. (I. világháború.) Világot látni. A háborúban éhezett. Állítólag abba halt bele, hogy amikor hazament, sokat evett hirtelen, tifuszt kapott, és meghalt.

Werkner Juliska

Őt csak a családi fényképekről ismertem, és amit hallottam róla. Hasonlítottam rá, mert az ő homloka is alacsony volt. A háború (14-es alatt, után?) hozzáment a lengyel Janekhez. Két kislánya született. Lengyelországban éltek.

Janó meghalt – állítólag szívrohamban. Az egyik Csarnaz fiú meglátogatta Julót és a lányokat a Gettóban. Katona volt, oda vezényelték ki Lengyelországba, de a gettóba bemenni nagy bátorság volt, szívesség volt tőle. (Címük: Sienkiewicz utca.) Beszélt is velük, mondta később, hogy a kisebbik lány nagyon szép, a nagy viszont elég zsidós. Levelet írtak, üzentek Segítség. Nem lehetett segíteni. Elégettettek.

julko-lanyai-margit-es-lili

Werkner Aranka

Férjhez ment Friedman Adolfhoz. Csendes, mosolygós férfi volt. Imádkozott. Fájt a lába, bottal járt. Az a pocsék Rózsika, azt híresztelte róla, hogy szívbajos. (Apukáról, hogy tüdőbajos, mert olyan szép, egészséges piros volt az arca. Soha nála egészségesebb embert nem láttam. 90 évesen halt meg, nem volt kartotékja az orvosnál. 10 évben egyszer, ha náthás lett, három napig feküdt, szedte a kalmopirint, kiizzadt és kész.) Viszont az Adolf bácsinak csak lehetett valami, mert a Steiner család minden tagja egészséges volt. Aranka néni gyereke agyhártyagyulladásban (?) meghalt. A második, Editke epilepsziás volt. A harmadik, Ancika és a negyedik Olgika, egészségesek.

Aranka néniéknél nyaraltam 2-3 nyáron át 8-9 éves koromban. „Drága Gyerököm” mondta és szeretett engem. Gyönyörű, sűrű haját kontyba tűzve viselte. A sok megpróbáltatást vidám szívvel viselte. Minden teher az ő vállán nyugodott, harcolt a családjáért. Tartotta az ünnepeket. Szombat este, az ünnepi asztalnál imádkoztak, barhesz, gyertya, kóser konyha. Az üzlet a főutcában. A varró Ilka ott dolgozott. Miket árultak: férfi gatyát, kötényt. Aranka néni cupringer is volt (cselédszerző). Sokat dolgozott. Az Adolf bácsi semmit. Ült a pulton, egyik lába a pulton, másik lelógott. Vagy átment a Feldmájerhez, a suszterhez, ott beszélgettek, politizáltak. A vásárok Nagykőrösön. Mennyibe kerül? – kérdezte a vevő Editkétől. „Kettő.” Amikor fizetni akart Aranka néninek – ez 18, nem kettő. Egy árus szövege, aki fekete selyemharisnyákat árult: „Fényes mint a bogár, fekete mint a szurok, és puha mint a szar. Kettőt tízé, négyet húszé. tessék, tessék.”

Sétálni mentünk a cselédlánnyal, Edit, Anci, Olgi és én. Mentünk a Cifrakertbe sétálni a kis horgolt kendőinkben. A fényes napból egy perc alatt olyan zuhogó zápor zúdult le, soha ilyen nagy cseppekben hulló esőt még nem láttam. Bugyiig átáztunk. Egy ismerős családhoz vitt minket a lány, ahol fiúgyerekek voltak. Ezeknek a ruháiba öltöztettek bennünket. Kis tiroli nadrágok, mellénykék. Így mentünk haza végig a főúton. Ennél izgalmasabb élményt! Nem volt szokás lányoknak nadrágot hordani.

anci-csaladja