Úrinő vagyok vagy mi

Van nekem olyan férfiismerősöm, aki konkrétan konvertibilis fizetőeszközként tekint a farkára. Nem is egy. Hogy ez miben nyilvánul meg? Egy példa. Telefonon hívott az egyik ilyen ismerősöm – az is jellemző, hogy biztos voltam benne, hogy szívességet szeretne kérni. Elő is hozakodott a kéréssel, ezt követően megígérte, hogy cserébe majd jól „megcsinál”. Az ajánlatra a tőlem megszokott úrinői vihogással válaszoltam, de aztán hosszasan gondolkoztam rajta, hogy kivel van a baj. Lehet, hogy én csinálok valamit rosszul, hogy úgy tűnök a szemében, mintha rászorulnék. Egyébként fel sem merült az aktuális igényszintem, csak teljes magabiztossággal bedobásra került az említett ajánlat. Szeretem azt gondolni, hogy nem szorulok rá, illetve mélyen hiszek abban, hogy a farok-punci árfolyam a világban egy az egyhez. Tehát, ha szexelünk, akkor senki sem tesz szívességet a másiknak. Vagy ha néha-néha mégis, a végére akkor is nullán vagyunk: ugyanannyit adtunk, mint amennyit kaptunk.

Aztán persze elbizonytalanodtam, és rendes közgazdász szociológus módjára elkezdtem elméleteket kovácsolni az említett árfolyamról. Fejben grafikonokat rajzoltam a kereslet és a kínálat rugalmasságáról, magamat megpróbáltam elhelyezni a grafikonon. Vajon keresleti vagy kínálati piac van-e? Figyelembe vettem a szexhez jutás nehézségi fokozatait férfi és női oldalról. Megelőző és közbevető változókat hoztam be, amikkel módosítottam a modellt. Csúnya nő, szép férfi, fiatal nő, öreg férfi korrelációk. Tinder állandó. Lásd még: Tinder pozitív, ez egy általam feltalált lelkiállapot, amikor szép a világ, és több pasit húzol jobbra, pedig nem szebbek az átlagnál. Átlagtól való átlagos eltérés. Farkak statisztikailag kiemelkedő teljesítményének mérhetősége. Gauss görbe, normál eloszlás, regressziós összefüggés. Kiéhezettség, szemérmesség, szenvedély, párkapcsolat. Szerelem, mint úgynevezett tényező.Ezek ugráltak lelki szemeim előtt, szóval, ha valakinek esetleg nem köszöntem volna vissza azt utcán, attól ezúton elnézést kérek, de vélhetően éppen akkor jutottam arra a felismerésre, hogy a jelenséget leginkább a Jean-Baptiste Say klasszikus makrogazdasági alaptétele (a Say-dogma) írja le. Említett tételt onnan tudom, hogy ez volt az egyetlen tétel, amit a makrogazdaság könyvből elolvastam egy elfelejtett szigorlat előtt. Mármint fizikailag előtte, a folyosón, az éppen zajló vizsga közben. Majd becsuktam a könyvet reménytelenül, aztán persze kihúztam a klasszikus közgazdaságtan alapvetéseit, ami pont ez a tétel. Miszerint minden kínálat megteremti a maga keresletét, vagyis hosszú távon a kínálatnak és a keresletnek meg kell egyeznie.

De ez nyilvánvalóan egy hatalmi játszma, ezeknek a férfiaknak azt kell éreztetniük, hogy szívességet tesznek. És ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, ebbe a játszmába néha belemegyek akkor is, ha nem szorulok rá. Hogy egy kedves barátomat idézzem, és hogy maradjunk a közgazdaságtannál: “mert ezekre teszed fel a pénzed”. Helló, nárcisztikus férfiak, sziasztok, önbizalom hiányos nők! Természetesen meg fogom tenni a szívességet, és természetesen nem fogok kérni érte semmit. Mert úrinő vagyok. Kiszámoltam.

Reklámok

Minden balatoni nyár 

Korán keltem, mint mindig, a kávémmal leültem a padra a fenyőfa alatt. A nap sütött, de a szél nagyon süvített. A terasz másik végében nem rázta a szél a rózsabokrot, szélcsendesnek tűnt, átültem oda. Onnan néztem vissza a padra, ahonnan fájóan hiányzott az apám. Három évvel ezelőtt voltunk itt utoljára, akkor még velünk volt. Tüdőrák és agytumor között félúton. Mármint a tüdőrákot lehetett tudni, a másikat nem lehetett sejteni. Az előbbire, egyötödnyi tüdő hiányára, csak egy vágás emlékeztetett az oldalán, a mindig mindent ugyanúgy csináló család pont leszarta ezt a kis változást. Utóbbinak kis előjele volt a bicegés, ami alig pár héttel később féloldali bénulássá fajult. A következő évben az ápolása miatt, utána való nyáron pedig a halála miatt nem jöttünk. Most itt vagyunk, és rám zuhantak az emlékek.

Azok a dolgok, amik hosszú éveken keresztül, minden évben megtörténnek, magukba sűrítik annak az évnek az esszenciáját. Kontúrt adnak az emlékeknek. Mint például a tavasz. Minden évben, amikor az első tavaszi illatok belemásznak az orromba, újraélem az összes addigi tavaszt. Vagy a Badacsonytomaji nyaralások, azok a hetek, amiket itt töltöttünk, kivonatai azoknak az éveknek. Most hogy itt vagyok, átélem mindet.Milyen volt gyereknek lenni, reggel a partra kitenni már jó időben a gyékényeket, hogy el ne foglalják az árnyékos helyeket a fa alatt. Bár az NDK turistákat nem lehetett megelőzni, akiket borzongva néztünk, ahogy kora reggel már bent vannak a vízben. Ami persze nyilván melegebb, mint a Balti tenger. Bandázni apám kollégájának fiaival, egyikük szerelmes volt a húgomba, azóta híres oknyomozó újságíró lett.

Milyen volt kamasznak lenni, elvágni a lábamat egy törött pohárral a nyaralás első estéjén, és két hetet a házban tölteni strandolás helyett. Német szexfilmet nézni a többiekkel, és vagánykodni, hogy ugyan már, ez semmi, hiszen tényleg nem látszik semmi konkrétum, de azért érezni a sürgetést minden porcikában a konkrétumokkal kapcsolatban.

Milyen volt felnőni, hozni saját manikűrkészletet. Idén már minden felnőtt nő (3, azaz három) hozott sajátot. Aktuális pasival leutazni a család után; aktuális pasi nem jön be a családhoz köszönni, nehogy az elköteleződés legapróbb gyanúja felmerüljön. Később olyan pasival lejönni, akit szeret a család. Milyen volt először a kis szerelmetes unokahúggal nyaralni itt, esti fürdést megoldani a zuhanytálcában, strandoláskor pedig nézni, ahogy ugyanúgy mondja, hogy nem fázik, kékülő szájjal, ahogy az anyja mondta harminc évvel ezelőtt fogvacogva.
És apám. Ahogy ül a strandon, szigorúan az árnyékban, a hófehér bőrével, kopasz feje valahogy mindig barnára sült addigra, pedig nem nagyon ment napra, talán focimeccseken. Keresztrejtvényt fejt vagy olvas, így utólag nem is értem, hogy bírta ezt az egész strandolást. Ahogy sovány mivoltával megfontoltan halad be a vízbe, grimaszol a hasához érő hideg víztől, meg a szemébe sütő naptól. Meg ahogy ül itt reggel a padon, keresztbe tett lábbal, újságot olvas fémkeretes olvasószemüvegben, Népszabadságot meg Élet és Irodalmat, mormog maga elé, és ha megkérdezem, mi van, azt mondja élesen, mégis lemondóan, hogy „Áhh, semmi”, de aztán belekezd, szenvedélyesen vitatkozik velem, pedig ugyanazt mondom, végül mindketten nevetünk.

De most nem ül itt, és hiánya a padon sokkal erősebb, mint az elmúlt évben hiánya a betegágyban, a kanapén, a karácsonyi vacsoraasztalnál, a Ligetben, a városban, a világon. Nem sírok, csak nagyon fúj a szél, és a szemembe süt a nap.

Sose megyek férjhez #826

Sose megyek férjhez #826. Tegnap tüzet oltottam a Király utcában. Valaki bedobott egy csikket vagy valamit a trolimegállóban a pinceablakon, és a szemét (mármint a pinceablakos szemét szemét, nem a csikkeldobó szemét állat) elkezdett füstölni. Elment mellette pár ember, aztán lángolni kezdett, még pár ember tanácstalankodott, főként férfiak, hogy le kéne locsolni vagy valami, és akkor én kértem egy kis vizet a cukormentes cukrászdából, ami már zárva volt félig, és kaptam egy kancsó vizet, és eloltottam a tüzet. És megint arra jutottam, hogy inkább sipákolnom kellett volna. A francba is.

Vihar helyett

Szerencse, hogy nincs annyira meleg, mert akkor még tovább pattannának az idegek. Csak pont annyira, hogy a strand pár perce kinyitott hivatalosan is, vagyis pár perce kezdtek pénzt szedni a belépésért, ez fontos infó. Szóval közepes strandidő. A két férfi orra majdnem összeér, egymás szemébe merednek. A hegyomlásnyi paraszt, meg a sűrűkötésű városi ficsúr. Utóbbi zöld szeme szokásosan úgy világít mint a Balaton vihar előtt. Nem pislog. Vajon hogy fogom ki mindig ezeket? A verekedőseket. A nagydarabot, akit egyszer fejbe dobtak egy hamutartóval. Nyilván. A karatés kékszeműt, azzal a vészjóslóan halk hangjával. És igen, azt a kedves, mosolygós fiút, mert én tudom, hogy az is folyton leste a lehetőséget, mondhatni kereste a bajt. Ez meg egy igazi azesz pónem, és nyilván nem segített az az egyébként teljesen helytálló mondat, ami egy perccel ezelőtt hagyta el a száját, miszerint “Akkor nyalják ki a seggem”.

Ebédelni terveztünk a strandon, de nem engedtek be minket, mert már két perce csak belépőért lehetett bemenni – a két perc külön ki lett emelve párszor. Megehettük volna a hekket a parkolóban. Ide-oda küldözgettek minket, látványos kis hatalmi szívatással, amit én viccesnek találtam, barátom viszont harsányan hangot adott csalódásának a már említett mondattal. Ami amúgy nem volt személyes, és egy röhögéssel el lehetett volna intézni, de a biztonsági őr hegyomlásságát meghazudtoló fürgeséggel kezdett közeledni, és arról kezdett értekezni, hogy egyeseknek normálisan kéne beszélni, jó?

Most ott állunk hárman, ők arc az arcnak, én egy méterre tőlük. Minden elméleti tudásom az agyamba, az összes vér a vázizomzatomba áramlik. Tudom, hogy kitágul pupillám, az adrenalintól minden izmom menekülésre vagy támadásra kész. Inkább támadásra. Körülnézek, felmérek mindent, tudom, hova kell rúgni, hova kell ütni, közben kicsit csodálkozom, hogy ennyire észnél vagyok. Tudom, mi történik. Majomtánc. De a legfontosabb, hogy tudom, a zöldszemű bár kisebb, mégis sokkal erősebb, ügyesebb, és küzdelem esetén egyértelműen és nagyon csúnyán ő nyer. Hiába feszül meg minden izmom, lazán állok ott. A narrátor azt mondja a fejemben, hogy ebben a helyzetben normálisan valami olyasminek kéne történnie, hogy én a könyökénél elhúzom a férfit, és azt mondom, hogy “Drágám”, nem tudom, miért drágám, semmilyen szempontból nem az, szóval “Dágám, na, ne már, nem ér annyit”. De nem mondok semmit, csak nézek klasszikusan félig lehunyt szemmel, kicsit felhúzottt szemöldökkel a biztonsági őrre, azzal a tekintettel, hogy “Apukám, ez nagyon nem jó ötlet”.

Végül a hegyomlás lesüti a szemét, és hátrálni kezd, mi pedig elindulunk az autóhoz. Tíz méterre lehetünk, amikor utánunk kiabál, hogy szétverte volna. Belőlünk pedig kitör a nevetés, aztán persze megmagyarázzuk magunknak, hogy mennyire igazunk volt – határeset, de így jobban érzem magam -, és a nap végül úgy vonult be a történelembe, mint egy igazán csodás nap, amikor nem verekedtünk.