Bunkó

Az erkélyen állok, kezemben egy pohár jófajta vörösborral. Föllfort agyamat hűti az esti szél. Miért szeretjük, mi nők, a bunkókat?

Egy napig ugratott azzal, hogy spúr vagyok, mert röviden utasítottam, hogy ő hozzon bort – nagyjából annyira kéne felbosszantanom magam ezen, mintha azt mondta volna mondjuk, hogy alacsony vagyok -, szóval egy nappal később megjelent kezében egy fél üveg bort lóbálva, mivel a többit már otthon megitta. A gangon előre sietett, nem várt meg, amíg én bezártam az ajtót, közben valamit a szakállába morgott, hogy egy bizonyos illető miért nem tudja felvenni a nyomorult telefont, a lakásba lépve azonnal lerúgta a cipőjét – mindene arcátlan valahogy, a mezítláb hordott mokaszinja is -, bement, és a kikészített poharakat figyelmen kívül hagyva, elővette az egyetlen szép poharat, amibe kitöltötte a hozott bor felét magának, majd visszazárta az üveget. Közben már telefonált a bizonyos illetővel, de mivel szemöldököm jókora kérdőjeleket formált, kiöntötte nekem a maradék bort. Majd hanyatt dobta magát a kanapén, közben folytatta a telefonálást. Bevágta a fejét az alsó polcba, ami a kanapé mögött van, ezt kis kárörömmel vettem tudomásul, majd kivonultam az erkélyre megnyugodni.

– Na mi van? – kiabál ki, befejezte a telefonálást, én meg nevetek rajta, hogy ezt a három szótagot hogy lehet ilyen viccesen mondani, és bemegyek, és persze nyilván nem haragszom.

– Te mekkora bunkó vagy – mondom, de közben vigyorgok, az a baj, hogy már hallom magam, ahogy ezt elmesélem, azzal kis rajongással a hangomban, és hallom a választ is, hogy “basszus, hiszen ez tetszik neked!”

Életkép hajnalban

Hajnal óta nyomják, egyébként tényleg egész halkan. A cigány gitáros valódi zenész, az előbb szvinget játszott, jól. Na jó, amikor Gézának kiabáltak, hogy jöjjön már oda, az kicsit zavaró volt. Végül átjöttek Zolikáékkal. Fogy a vodka-narancs. Zolika kicsit elfáradt a végére.

18670806_1384243621656946_7224911420642374856_n

Büdi szék

Egy igazi first world problem. Csodálatos szerzeményemet, az egyedi, különleges darabot, továbbra is imádom. Viszont van vele egy gond.

Iszonyatosan büdös.

Konkrétan kocsmaszaga van. Cigi, kaja. Főleg cigi. A macska valami miatt imádja, hosszasan szagolgatja. Lehet neki egy története, az biztos. És most, hogy melegszik az idő, és a lakás délnyugati sarka különösen meleg, a gyönyörű szék csak még büdösebb.

A nagy kérdés, hogy mi legyen vele. Alkottassam újra valami kárpitossal? Van egyáltalán ilyen, hogy kibelezik, legyalulják, újrahúzzák, de megtartják a szék formáját? És mibe fog nekem az kerülni? Nehéz dolgok ezek.

Bátor tábor felkészítő

Nem emlékszem, mikor voltam a komfort zónámnak ennyire a határán, mármint nem az innenső, hanem a kényelmetlenebbik szélén. A Bátor Tábor felkészítő táborba úgy mentem, hogy előtte megpróbáltam többször elszabotálni, említett komfort zónám igen nagy úr. Aztán végül egy megfelelő időpillanatban rámküldött üzenet elég sorsszerűnek tűnt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a kényelmes nyűgösködésemet. Mindamellett tényleg ritka, hogy valami olyan dolog vár rám, aminek semelyik pontját sem tudom megragadni. Nem tudtam, mi vár rám, mit kell csinálnom, mit fogok érezni, mi lesz a kaja, satöbbi. Nem tudtam megfogni azt a megnyugtató két pontot, ami meghatározza az egyenest. Egy kis viszonyítási alapot, ami ad valami támpontot, amire a többit rá lehet fűzni.

Másnap a sok operatív és lelki felkészítő foglalkozás alatt sikerült úgy berajzolnom azt a bizonyos egyenest, hogy kezdeti bizonytalanságom kétséggé változott. Itt mindenki olyan lelkes és kompetens, nekem van-e olyan készségem vagy tudásom, amit fel fogok tudni használni, én önző vagyok és nem bírom a korlátokat, itt meg annyi a szabály, ezt én nem fogom bírni se fizkiailag, se lelkileg, és amúgy is, kis koromban sem szerettem táborozni, ez most mitől lesz más… Kezdtem meggyőzni magam, hogy nekem köszi, ennyi, ez nem fog menni.

Szerencsére a nap végére helyre jöttek a dolgok. És aztán este nagy körbe álltunk, és meghallgattuk a Tábor dalt, én meg végignéztem ezen a háromszáz emberen, aki amellett, hogy persze azért jön, hogy jól érezze magát, mégis alapvetően azért van itt, hogy beteg gyerekeknek okozzon örömet a szabadidejében, és én is része akartam lenni. Mire az én turnusom jön, lúl leszek az OKJ-s vizsgán, meg a műtéten, addigra kicsit a múltba vész néhány történet és néhány alak, és majd nagyobb kedvvel mászom ki a komfort zónámból.

Mit vegyek fel??

Említett rabbi meghívott egy eseményre, ahol rabbivá avatásának 50. évfordulóját ünneplik. Én rájöttem, hogy számos kompetenciám hiányzik ahhoz, hogy ki tudjam találni, hogy MIT VEGYEK FEL! Na most én nem csak azért nem öltözködöm bankszerűen, mert egy lázadó vagyok, hanem azért sem, mert totál béna vagyok ehhez. Egyáltalán nincs érzékem a stílushoz. Meg a protokollhoz sem, és azt se tudom, hogy van-e valami zsidó szabály, amit be kéne tartanom. Mit vesz fel egy nő, egy reform rabbi diploma-jubileumára, a Rabbiképzőbe? Délelőtt? A „zsidó koktélruha” keresésre nem hozott semmi értelmezhetőt a google. Mit mond erre a nagykönyv? Gondolom, valami ruhát vagy szoknyát. A kompetencián kívül még valamim hiányzik: a szoknya. Van két ruhám, ami túl rövid, meg egy túl virágos, szoknyám meg egyáltalán nincs. Na keresek tovább… „semi-formal jewish woman” Úgy tűnik, kell szereznem egy hosszú, zöld brokátszoknyát, fekete garbóm szerencsére van. Asszem a rabbi bácsi által lekáderezett pasijelöltek el lesznek alélva.

Mozgalmas hét után 

Lelkileg mozgalmas két hét van mögöttem, aminek eredményeképpen tegnapra olyan zen állapotba kerültem, hogy elfelejtettem elmenni vérvételre. Szerencsére csak három hét múlva lesz a műtét, úgyhogy nem haragudott rám senki. Mindenesetre azért csak demonstrálnom kellene egy kellőképpen hálás, önmagáért felelős állampolgárt, aki vagyok. Jó dolog a nyugalom, de a szorongó hipochonder és a nulla tudatosságú seggfej között, hogy is mondjam, van egy kis játéktér. Ma korareggel bepótoltam, közben átgondoltam az elmúlt időszakot kronológiailag. Félelmestül, lászlónegyvenestül, elengedésestül.

Szóval szerda volt, május harmadika, viharfelhők gyűltek az égen, amikor az antipatikus orvos antipatikus asszisztense hívott a „kóros rákmegelőző állapot” miatt. Bent voltam még az irodában, csak ültem az asztalomnál. Nem is tudom, mit éreztem, talán leginkább sértettséget. Milyen alapon? Meg hogy ez most nem jött jókor. Mondjuk mikor jön jókor? Kinek jön jókor? Munka után önkéntes-találkozó, az eső zuhogott a kerthelyiséget fedő plexire, olyan hangosan, hogy a saját szavunkat se hallottuk. Kimosta a fejemből duzzogást, és operatvíba rakott. Alig győztem megválaszolni a sok kedvességet facebookon. Aztán László (40), aki tisztára bolond volt – így utólag sem tudom egyértelműen eldönteni, hogy a szónak inkább a jó vagy a rossz értelmében –, mindamellett százkilencven magas volt, napbarnított, lapátkezű, szabadlelkű és vigyorgós. Jókor jött tőle a kis bármi.A csütörtököt arra akartam szánni, hogy átnézzem az összes javasolt világ-legjobb-dokiját, de azt se tudtam, hogy kezdjek neki, így persze halogattam. Este beszélgetés a Szentesivel, csodálatos csaj, valahogy onnantól azt érzem, hogy minden rendben lesz. Péntek: beszélgetés valakivel, aki… Akire úgy tűnik, hallgatok. Amikor egy ilyen hason szűrű azesz pónem mondja az arcomba az igazságot, azt a legritkább esetben sem szoktam meghallgatni, ez most pont betalált. Vannak bizonyos egyszerű dolgok, például hogy „csináld azt, ami örömet okoz”, amiket ember ért az agyával, ami van neki, de aztán van egy pillanat, az a bizonyos „aha!” élmény. Ez a pillanat nem aznap volt, pénteken inkább csak azon csodálkoztam, hogy mi ütött az illetőbe, hogy fél órát rólam beszéltünk, nem pedig róla, de aznap nem jutottam ennél tovább. Aztán Ádám ballagás, feeling proud, feeling blessed, eating too much madártej.

Szombaton Zeneakadémia, életem első komolyzenei koncertje, és nem nyafogtam, hogy haza akarok menni. Mert nyitott vagyok, mint a kurvaannya. Nem mondom, hogy betalált a szívembe, mint valami meteor, de azért pengetett húrokat, jól esett. Vasárnap. Na, ha az egyik nap a tiszta bolondé, akkor ez meg a bolondosé. Vagy a bolondságé. Ő szereti, hogy ilyen őrült vagyok, pedig tudom, hogy inkább csak szeretetéhes vagyok és bizonytalan. Jó, kicsit őrült. Aki úgy látszik, vesztét érzi. Este áthúztam az ágyneműt. Mindenesetre. Asszem erről elég ennyi, kedves naplóm.

És akkor hétfőn más nézőponttal ébredtem. Basszus tényleg! Azt kell csinálnom, ami boldoggá tesz. Hát ez tök egyszerű!

Úgyhogy egy hete bármit csinálok, felteszem magamnak a kérdést: ez boldoggá tesz? Ha nem: muszáj csinálnom? És ha nem, akkor nem csinálom, ennyi. Felfüggesztettem a hülyeségeket, a pótcselekvéseket, az idegeskedést. Letöröltem a Tindert és a Candy crusht. Persze ettől még nem lettem a tökéletes buddhista embereszmény. (Ilyen amúgy sincs – a szerk.) Ettől még gyarló vagyok. Szükségem van a folyamatos önigazolásra? Ja. Vissza fogom rakni a Tindert? Ja. Szar néha, hogy nincs gyerekem? Ja. Belezúgok olyanba, akibe nem kéne? Naná. Lehet, hogy öt percig tart ez a megvilágosodás? Persze. És akkor mi van?

Az egész hét megkoronázásaképp, hálából, érdeklődésből, aktualitásból elolvastam a Szentesi könyvét, egy ültő helyemben. Zokogás közben hálát éreztem, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy én rák nélkül fogok megváltoztatni dolgokat az életemben. Valószínűleg – tegyük ide alázatosságból. Egy hete átkapcsolódott valami az agyamban. Semmi se változott, de valahogy mégis. Egy hete nem voltam ideges. Egy hete nem hazudtam magamnak. Egy hete oké vagyok magammal.

És: járjatok szűrésre!

Köszönjük, Erzsébet 

Köszönjük a megosztást Őméltóságának, Erzsi for President! 

Szumba a lakosztály délnyugati szárnyában sziesztáját megszakítva üdvözli Erzsébetet és Gergelyt. Jelenleg arról tanakodik, hogy nemzeti konzultációt indítson-e gyerek-cukiság kérdésben. (“Egyesek úgy gondolják, hogy a gyerekek a sátán teremtményei és/vagy Soros-bérencek.”)Puszi, Suematra