Tigris

Az üres szobában egy tigris volt. Egy kis ablakon megnéztem. Fel alá járkált, lehetett tudni, hogy nagyon ki van éheztetve. Nekünk be kellett menni a szobába egyesével. Meghalni. Azt mondták, nem nehéz, csak fel kell rá készülni lélekben. Az elsőnek a legnehezebb – vagy legkönnyebb? – a dolga, mert őt azonnal széttépi a tigris. Főleg az arcát tépi le, arra támad, fogakkal, meg karommal. Én leszek az első, így döntöttek a többiek. De hogy értik azt, hogy csak fel kell készülni lelkileg? Hogyan? Hogy lehet arra felkészülni, hogy egy tigris letépi az arcomat? Ez borzalmasan fájhat. Rettegtem. Én ezt nem akarom. Sétára indultam, hogy felkészüljek, felmentem a tetőre, beszélgettem a családommal. Aztán visszamentem a szobához, és szóltam, hogy én nem megyek be. Mert nem akarok. Meg voltak döbbenve, de senki se tiltakozott. Néztek egymásra elképedve. Hátat fordítottam, elindultam kifelé az épületből, és végtelenül vidáman azon gondolkoztam, hogy lehettem ekkora hülye, hogy ez eddig nem jutott eszembe.

Ébredéskor még éreztem, ahogy az iszonyatos félelem boldog felszabadultságba vált. Most vajon én a tigris vagyok, a szoba vagy a tető? Én vagyok, akik mondták, én vagyok aki nem ment be. Én vagyok, aki lehúztam magam a halállistáról.

G. szerint csak túl sok sorozat…

Reklámok

Levegő

Végre egy kis levegő mindenhol. A legbüszkébb asszem a szatyros szekrényre vagyok. Van hely a szatyros szekrényben! Fogadom, hogy nem tuszkolok a helyre újabb szatyrokat!

X Y

Pár éve egy GE-s vezetőképző programban lehetőségem volt egy X és Y generációt összehasonlító kutatást csinálni. Nem az volt a cél, hogy a világ legtudományosabb kutatását hozzuk össze – igazából az volt a feladat, hogy csapatban dolgozva demonstráljuk magas szintű vezetői képességeinket egy multikulturális környezetben… Na jó, tudjuk mindannyian, csak annyi volt a lényeg, hogy csináljunk nagyjából bármit, mert minden programba kell egy csapatprojekt. A projekt célja az volt, hogy javaslatokat adjunk arra, hogy a fiatalok számára mivel lehet vonzóvá tenni egy munkahelyet. Ennek volt része a felmérés. Közben azért csak vérszemet kapott a bennem rejlő, elhanyagolt szociológus – szemüvegét orrán kecsesen előre húzza, fölötte szigorúan, de bátorítóan néz –, és végül egy bazi nagy, nemzetközi mintát vettünk, és jól megkutattuk a témát. A GE-ben úgy is nagy divat volt számolni, számszerűsíteni. (Idén amúgy tizenhét százalékkal kedvesebb leszek – csak mondom.)

Az eredmény megerősített abban, hogy a különbségek nem akkorák, és nem olyanok. Ami különbséget láttam, az a cég iránti alacsonyabb lojalitás volt, ami talán abból fakadt, hogy az Y-oknak nagyobb volt az önbizalmuk azzal kapcsolatban, hogy bármikor simán kapnak munkát máshol. De lehet, hogy csak amiatt volt, hogy kevésbé régóta dolgoztak egy cégnél. Hatalmas különbségek motivációban, érdeklődésben, fontossági sorrendekben nem voltak. Az Y-ok sem értékelték többre a babzsákfotelt.

Szerintem valós generációs különbség akkor van, ha a generációk azonos életkorukban is különböznek egymástól. De egy mai húszas nagyon is hasonlít egy mai negyvenes húsz éves kori énjéhez. Legalábbis hasonló a becsvágya, ugyanakkora a szája, ugyanolyan irreális elképzelései vannak az életről. De valójában különbségek a mai húszasok és a mai negyvenesek között vannak. Szerintem ez kevésbé generációs, inkább életkori különbség, ami természetes. Teszem azt, a lojalitása vajon azért más, mert Y generációs, vagy mert egyszerűen fiatal? Egyébként elég vicces a korosztályomtól hallani nagyszüleink „bezzeg a mi időnkben” kezdetű mondatait. Mert mi fruttit ettünk, meg a napsütésben szaladgáltunk, azt’ semmi bajunk nem volt, persze. Nyilván más a környezet, ezt elismerem, régen nem volt minden ennyire digitális. Azt hiszem, a közeg változása a lényegi kérdés ebben az egészben.

Nagyon örülök, hogy találkoztam Orsival, aki szakszerűen és kedvesen bombázza a generációelmélet „túlsematizált és szűklátókörű megközelítését”. Nézzétek az oldalát a színvonalas tartalomért.

Ui: ez arról jutott eszembe, hogy a pakoláskor előrekerültek az ELTE-s módszertan puskáim. Mire ezt megcsináltam, már nem is volt rá szükség. Mekkora eminens voltam már!

Kutyusok, kurvák, krízis

Hat éves lehettem, amikor egyik napról a másikra kitört belőlem a rendrakás kényszere. Volt egy íróasztalom, amit ovis koromban még nem íróasztalnak hívtam, egyszerűen csak asztalnak. Jó nagy volt és jó magasan tornyosultak rajta a dolgok, túrható rétegekben lego, babák, színezők, meg úgy általában az ovis kor elengedhetetlen kellékei, amire rákerültek az iskolai cuccok. Aztán egy nap rájöttem, hogy az nem oké, ha a kupac tetején írom a házimat, és egy délután alatt katonás rendet raktam az asztalon és a fél szobámban. Az egész család csodálkozott. A dolog nyilvánvalóan nem az asztalról szólt, hanem valami más bajról, amit gyerek fejjel rendbe akartam tenni a takarításon keresztül. (Ezt nem fogom most kibontani, arra ott van a terápia.) A szokás megmaradt: ha baj van, ha valami ül a mellkasomon, ha nem tudok szabadulni, ha magamat vagy mást meg kell mentenem, de nem megy… Na akkor szoktam nekiállni pakolni. Mármint ez nem tudatos, egyszerűen csak pakolni kezdek, és abból tudom, hogy valami nincs rendben. Egy hete megint rám tört a pakolhatnék.

Az én pakolásom nem kispályás. Teljes körű, következetes és kíméletlen. A lakás legbelső sarkában kezdem, úgy haladok kifelé. Minden szekrényt, minden polcot átnézek, és mindent kidobálok, ami nem kell. (A „kidobálom”-ról majd később.) Amit már egy ideje nem használtam – ami lehet öt hónap vagy tíz év –, azt kidobom, nem engedek a „jó lesz ez még” gondolat csábításának. A „minden” átnézését úgy kell érteni, hogy például most kiszedtem a tucatnyi kis albumból a fényképeket, borítékba raktam őket, és közben kidobáltam a homályosakat. A „mindennek fémnek kell lennie”, a „mindennek zöldnek kell lennie”, a „kell a szerelemsarokba valami rózsaszín” kaspókorszakok példányaitól is megszabadultam. Mert majd biztos lesz az a növény – nem, nem lesz az a növény, ennyi biztos nem. Még az úgynevezett biszbaszos ládát is kiborítottam, és azokat a dolgokat, amikről azt se tudom micsodák, kidobtam. Vajon miért van egy originál zuhanycsövem – miért vettük, miért nem volt jó és miért nem vittük vissza? Mi ez a marék kis fa? Miért van két tök egyforma OBI mérőszalagom? Függönyök, amiket már az előző lakásban se vettem elő soha. Kábelek végtelen mennyiségben. Papírzacskók. Zacskók zacskókkal. Talán buborékfóliából elég lesz két ív (volt vagy nyolc), és talán a csomagolt levegőnek is (igen, ez egy létező dolog) elég lesz a fele. Összeöntöttem két bontott üveg lakkbenzin hígítót. Aztán persze találtam egy harmadikat. Nagyjából két köbméter cuccot pakoltam ki az amúgy sem túlzsúfolt lakából.

És hogy mi hova került. Mert azért az nem úgy van, hogy kidobálunk mindent a szemétbe – ezek jó része nem szemét. Szóval. Tárgyak. Első körben barátoknak ajándékba, Facebook segítségével. Utána az eladhatóak Vaterára. Adományozhatóak adományba, lakásfelszerelést több helyre is el lehet passzolni. Maradék a kukára – szigorúan házon belülre, felcímkézve „vidd el, ne dobd ki, a maradékot intézem”. Rongyos pokrócok, faliszőnyegek. Kutya-macska menhelyre. Ruhák. Mi ugye ruhacsereberélünk a barátnőkkel, a maradékot mindig én oldom meg. Első körben lefölözöm a tesómnak és az unokahúgomnak. Szép, idénydarabok a Swappis refashionhöz. Praktikus, egyszerű darabok a Menhely alapítványon keresztül hajléktalan embereknek. Vagy a pszichiátriára – ott néha kell ruha azoknak, akik egy szál ruhában vagy anélkül kerülnek be. Kismamaruhák a krízisközpontba – hasonló egy szál ruhás menekülés miatt. A maradék maradéka mehet konténerbe – abból leginkább rongy lesz. Konténer általában van a hulladékudvarokban is. Fehérnemű. Na ez volt a legbonyolultabb, mert mit csinál az ember egy jó adag melltartóval és úgynevezett belibbenő szexi cuccal, amit tulajdonosa mellműtét miatt hirtelen kinőtt? Végül lett kapcsolatom belvárosi kurvákhoz, akik örülnek ennek – sőt az is kiderült, hogy simán lehet használt fehérneműt, zoknit adományozni, mivel annak nincs kultúrája nálunk. Senki nem ad, mert ciki, szóval hiánycikk. Háztartási és egyéb vegyi anyagok. Hulladékudvar. Elektronikus hulladék. Hulladékudvar. Tudtátok, hogy van elektronikus és elektronikai hulladék?

És akkor itt jön a pakolás időigényesebb része. A dolgokat oda kell adni annak, aki kérte. Volt pillanat, hogy tizenöt feliratozott szatyor állt az előszobában. Kutyusok, kurvák, krízisotthon, Ricsi, Móni, Nóra… Magától nem fog elmászni egyik sem, találkozni kell, el kell vinni. Persze ez nem olyan nagy baj, szeretem ezt a részt is. A hulladékudvarban még benéztem a szatyorba telefonok közé, a kezembe akadt egy kis uzsonnás zacsi, olyan meglepődve kiáltottam fel, hogy a hulladékudvaros fickó felnevetett.

– Na! Mi az? Arany?

– Nem, ezüst.

Merthogy amikor két éve összeraktam a mobilokat, akkor beleraktam egy kis zacskóban a megjavítandó láncokat is, „elintézendő” jeligére, majd persze megfeledkeztem róla. Ezen a ponton kicsit megijedtem, hogy a nagy logisztikában vajon nem kevertem-e el a cuccokat, és ugye nem a krízisotthonba vittem a fehérneműt, a kutyusoknak a kismamaruhát és a kurváknak a pokrócokat.

Tegnap befejeztem. Nagy volt a kísértés, hogy a gangon a szekrényből is kipakoljak, amibe három szomszédom tíz éve dobálja a szarjait. Kinyitottam, aztán becsuktam. Nem vagyok kész egy negyedik üveg lakkbenzin hígítóra. Pont elég az enyém. Se nehéz csempékre. Főleg nem más emberek nehéz csempéire. Itt szimbolikusan is határt húztam a takarításnak, felsöpörtem a portám körül, levittem a kuka mellé a másfél éve a sarokban hagyott poros banyatankot (nem az enyém, for the record), és ezzel ünnepélyesen befejezettnek nyilvánítottam a kipakolást.

Engedtem magamnak egy kád vizet, azt is csak azért, hogy elhasználjak valami régi fürdősót, amúgy sose fürdök, nem szeretek kádban ülni. De most ünnepélyessége volt ennek. Tiszta akartam lenni. Megszabadultam a tehertől. Levegő került a tárgyaim közé. Helyet csináltam az új dolgoknak. Hogy érezhetem magam egyszerre ilyen jól és ilyen rosszul? Nem érzek megkönnyebbülést. Inkább ürességet. De ez az üresség nem vákuumszerű, nincs benne sóvárgás, nincs benne sajgó hiány. Inkább csak semmi. Nem vágyom semmire és senkire. Egyszerre tölt ki engem, és egyszerre hagy helyet az új dolgoknak. Nem érzek semmit. Vagyis a semmit érzem.

Persze ha ez tényleg így lenne, szavaim se lennének.

Na gyerünk, fúvassuk ki a széllel ezt a maradékot is!

Macskaedző

Az üres parkolóban ülök egy padon, ahova a kis bevásárlóközpont dolgozói szoktak kijárni dohányozni, akkor szoktam látni őket, amikor macskakajáért jövök. Most este van, nyolc múlt. A parkóló nagyjából üres, a lámpák karikában világítanak a maradék magányos autóra. Egy furgonból kihallatszik a kihangosítós telefonbeszélgetés. Jobbra az új építésű ház egyik erkélyén dohányoznak, balra az építkezés egyik daruján világít valami. Konditeremben voltunk, most elszívunk egy cigit. Mármint csak ő. Mármint ő is csak szívna, de nincs nála tűz. Elment a parkoló kijárata felé, hátha a portán van öngyújtó. – Az nem porta, hanem egy állatorvosi rendelő – kiabálom. – Nem hallja, megy tovább, jó messze van.

Megy azzal a totális macskaszerűségével. Mozgásában egy kamasz cica nyeglesége, mégis puhán harmónikus. Az egész szürreális, ahogy a sovány kóbormacska öngyújtóra vadászik a kihalt parkolóban. Macskázom le én, aki jobban alszom, amióta macskáknak való feromonos párologtató van a hálószobámban…

Gyúrni voltunk, vagyis ő gyúrt, én tanácsokat adtam. Őmacskasága és énpumaságom. Amikor megérkeztünk, közölte, hogy a pólóját nem veszi át, mert eleve büdös. Tényleg büdös volt.

– Ne szagolgass már!

– De tényleg nagyon fura szagod van! Számtalan régete van ennek a szagnak. – Szagok rétegei, mennyire bénának találtam ezt a fordulatot a zsidó könyvében, erre most szóban használom. – Zokniszag. És kaja.

– Berohadt mosógép. És kajaszag, tényleg.

– Mindegy, úgyis büdös leszel.

Ahogy elkezdtük, természetesen azonnal bohóckodni kezdett egy félkilós súllyal. Macska, mondom. Aztán pedig nagyobb súlyokat akart, mint kellett volna. Férfi, mondom. De jó a mozgása, és azt csinálta, amit mondtam. Persze türelmetlen. Én türelmes magamhoz képest, majdnem végig. – Ez nagyon béna, ezt biztos nem így kell csinálni – ahogy kicsúszott a számon, rögtön visszanyeltem volna. – Bocs, egy rendes személyi edző nyilván nem mondana ilyet. – Egyenes a hát, húzd be, szorítsd össze, fújd ki, ebből most nyolcat. Ha izmot akar, lesz izom. A macska nagyobb lesz és erősebb, ha az akar lenni. Masszívabb. Dokumentálni kéne, referenciamunka lehetne. Kivácsi vagyok, mit csinál belőle az edzés.

Visszajön, nincs öngyújtó. Végül persze meglesz a hátizsákban a sajátja. Elszívja a cigit, vizet iszunk, nem mintha én sok mindent csináltam volna. Elkísér a buszhoz, maga mellett tolja a biciklijét. Van ebben valami cuki iskolás, a haverom, az osztálytásam elkísér a buszhoz. Felszállok, vigyorog, a bicepszét mutatja.

Lesz-e vajon belőle párduc?

Omm kippur

Megy a narrátor a fejemben, három szól egyszerre. Egy Jom kippuros, ami pár hónapja még éles volt, most már inkább unalmasnak találom, egy másik a tegnap este egyetlen percéről, és egy harmadik az írásról. Az írásról írni, az íráson gondolkodni, az írásról való gondolkodásról írni… Kornis Napkönyve vagyok egyenes adásban, kérem tisztelettel. Érdekes módon, amikor megy a szöveg a fejemben, nem kívülálló vagyok. Éles lesz körülöttem minden, nem kerüli a figyelmemet semmi. Meghallok minden beszélgetésfoszlányt, orr alá mormolt káromkodást, pici nevetést. Meglátok minden összeráncolt szemöldököt, távolba meredő tekintetből kiolvasható történetet. A közös fülhallgatóval zenét hallgató szerelmespárt. A mankós nőt megelőző rolleres srácot. A szájon át, felületesen lélegző férfit. Még a szagokat is jobban érzem, ami a metrópótlón nem is biztos, hogy jó. De így vagyok a része. Jelen vagyok, kapcsolódom mindenhez. Ooooommm. Asszem akkor megírom a Jom kippurost.