Vajon

Vajon egy pohár víznek a közjegyzői díjból vagy a költségátalányból kellett volna kijönne? Vajon kaptunk-e egy kávét? Egy kézfogást? Egy szemkontaktust? Egy normális köszönést? Egy részvétnyilvanítást? Vajon azért van lefordítva a kancsó, hogy ne menjen bele a por? Vajon a a tollon a Kensington rablásgátló nemzetiszín cérna mihez van rögzítve? Vajon.

(Amúgy sokat vihogtunk ezeken, no para. Főleg olyanokon, hogy ha a Nagymama itt lenne, ő aztán simán kérne egy jó kávét. Meg hogy folyamatosan mormogtam az orrom alá, hogy miket kéne mondaniuk. “Egy pillanat türelmüket kérem… Fáradjanak be.” Meg ilyen bonyolultakat.)

Használati utasítás a negyvenéves, gyermektelen, szingli nőhöz

Használati utasítás a negyvenéves, gyermektelen, szingli nőhöz. Egy hosszú listát akartam írni, végül egy pontra szűkítettem az egészet:

Ne basztassuk.

A “most már eléggé benne vagy a korban” nem igazán segít. Egy nő tizenévesen ivarérett, huszonévesen anyakorba lép, harmincévesen pedig belép a basztatható életkorba – tehát hozzávetőleg tíz éve vagyok benne a korban. Próbálok válaszolni, ilyeneket szoktam mondani, hogy “rajta vagyok!” De nem szeretem. És ne csak engem ne basztassunk, hanem semelyik gyermektelen nőt, mert lehet, hogy nem akar, vagy nem lehet neki, vagy csak valahogy nem úgy alakult – szóval ezek közül egyiknek sem segít. Az én esetem ez utóbbi, így alakult. Általában nem én voltam az, aki nem akart gyereket, persze nyilván van nekem is szerepem abban, hogy ilyen helyzetben voltam, de ez egy más sztori, nem haragszom se rájuk, se magamra.

Vannak még a jótanácsok arra vonatkozóan, hogy hogyan kéne mihamarabb megvalósítanom a gyerekkérdést. Mert nekem projekt-szerűen kéne randivonalaznom, salsázni járnom, ismerkednem, ismerkednem, ismerkednem, férjhez mennem, de minimum találnom kéne egy jóképű Csányi Sándor félét, akivel gyereket kéne csináltatnom, mint a Szex és más semmiben. Nem tartok itt.

Jó, kérdezzünk majd meg engem két-három év múlva, amikor kétségbeesett pumaként vadászok donorra a pesti éjszakában.

Eleve bárminél, amit csinálok, ott felmerül a kérdés, hogy jó, de ebből hogy lesz gyerek. Ha egyedülálló anyaként csinálnék bármit, akkor egy hős lennék (amúgy tényleg). De így csak vesztegetem az időmet. De a dolgok fordítva vannak: csinálok egy csomó dolgot, de nem azért nincs gyerekem, mert ezekkel foglalkozom, hanem azért foglalkozom ezekkel, mert nincs gyerekem, és van időm ezekkel foglalkozni. Egyébként pedig azzal bíztatni, hogy AMIKOR rám talál a nagy ő, és AMIKOR lesz gyerekem, akkor MAJD boldog leszek, szintén nem jó, mert azt sugallja, hogy addig nem lehetek boldog, pedig de. És az agyammal tudom, hogy az anyagság kiteljesít, de amikor valaki ezt azzal a kicsit lekezelő, bölcs nézéssel mondja nekem, akkor elindulnak bennem fejben a könyökösök, térdesek.

Vegyesek az érzéseim – és nyilván van oka annak, hogy bánt. Vannak napok, amikor belém villan, hogy te jó ég, lehet, hogy nem lesz gyerekem! És persze, amikor harminckilenc évesen visszaléptem a start mezőre, azért csak elmentem megnézetni a biológiai órámat (ami amúgy egyelőre egész jól ketyeg). A kolléganőimet azzal szórakoztattam tavaly egy novemberi napon, hogy ha még aznap csinál nekem valaki egy gyereket, akkor még éppen van lehetőségem megszülni negyven előtt. De amúgy kösz, jól vagyok, és ha nem lesz gyerekem, akkor nem lesz. És akkor most ne kezdjük azt, hogy ha így állok hozzá, akkor nem is lesz, mert a „bevonzás”, meg tudomisén…

Én ma tényleg békében vagyok ezzel.

Néha gondolkozom azon, hogy mennyire fontos ez az egész. Azt hiszem, a gyerek nem az élet értelme, mármint természetesen az, de csak azután lesz a világ legjobb dolga, hogy megszületett. A reprodukció nyilvánvaló biológiai és gazdasági szükségszerűség, mégsem hiszem, hogy az élet célja a fajfenntartás lenne. Persze fontos, hogy maradjon utánunk valami – végső soron szánalmas kis életünk valóságosan értelmezhető teljesítménye a gyerek.

A gyerek olyan mértékben foglalja le az embert, hogy mellette nagyon nehéz, és emiatt nem muszáj mással rendesen foglalkozni – munkával, hobbival, sporttal, párkapcsolattal – egy jó tíz-húsz évig. Remekül strukturálja az időt, meghatározza az életet, lefoglalja a gondolatokat, kitölti a csendet. Nekem ez nincs. Néha látom a szemekben ezt az irigységgel vegyes szánalmat. Irigység azért, mert tényleg mindig azt csinálok, amit akarok. Este tízkor elindulok az éjszakába, vagy elkezdek egy tanfolyamot, nem vásárolok be, meditálok, olvasok, szöszmötölök, unatkozom, és lehetek Samantha a Sex és New Yorkból. De azért tegyük fel a kérdést: elcserélné bárki a gyerekét a lapos hasamra és a szabadidőmre? Na ugye. És kicsit bűntudatom van, amiatt hogy ennyi időm van, úgyhogy amikor elmondom, hogy éppen mivel foglalkozom, akkor a világuralmi terveim végére mindig odateszem, hogy “szóval most ezt tervezem, de az is lehet, hogy inkább szülnöm kéne.” De alapvetően senkivel sem cserélnék, és nem csinálnék semmit másképp.

VALAKIVEL szeretnék gyereket – egyébként pont úgy, mint bárki, akinek már van. Érdekel, hogy ha az apjának nemtommilyenbarna szeme vagy nagy orra lenne, vagy szépen énekelne, akkor a gyerekÜNK milyen lenne, és hasonlítana-e a húgomra, meg ilyesmik. És persze nem szeretnék egyedül maradni vénségemre. Hogy ne az legyen, hogy a macskáim rágják szét az arcomat, mert hetekig nem néz rám senki. Úgyhogy jelenleg Lillával igyekszem jóban lenni, és nem üvöltözni vele, hogy halkabban nyivákoljon Skype-on a barátnőivel. (Youtube csatornájuk van, beszarok…)

Életem legjobb tanára, a Lakatos, fogalmazta meg, minek a gyerek. Szociológia egyetem, első nap, talán első óra, bevezetés a szociológiába. A Lakatos bejött, feldobta magát az asztalra, és igen menő láblógatás mellett azt mondta, hogy akkor most így első körben definiálni fogjuk a családot. Rengeteg vita és találgatás után, amikor már szóba került Woody Allen és Mia Farrow, akik a Central Park két oldalán laktak (“akkor ők most nem család?”) jutottunk valami konklúzióra, amire már nem emlékszem. Közben szóba került, hogy minek gyerek. Mármint társadalomtudományilag. A végén Lakatos összefoglalta a gazdasági, társadalmi és érzelmi okokat:

– Megmondjam, hogy miért kell a gyerek? Megmondom. Mert olyan cuki.

Én és a Tinder

Amikor éppen elegem van a távoli rajongásból mindenféle szép szemekért meg elérhetetlen alkarokért, olyankor egy totálisan értelmetlen pótcselekvéssel tompítom magam: Tinderezek. Elhatározom, hogy rányomok az első szemüveges, szociológus kinézetű zsidógyerekre, aki szembejön. A legutóbb egy ilyen visszajelölt, még írt is, és a következő levelezést folytattuk le:

Ő: szia, gyönyörű vagy!
Én: szia, köszi! 🙂

És ezen a ponton törölt. Biztos a smiley volt a sok, nem tudom. Úgyhogy elhatároztam, hogy megírom, mert ez mégiscsak több a soknál.

Szóval én és a Tinder.

Mielőtt részletezném, szeretném előrebocsátani, hogy eddig összesen egyvalakivel találkoztam, egy végtelen nulla kémiájú randin, aminek nem lett folytatása. Szóval a sikerrátám nem valami nagy, de ez igazából nem zavar, kb. úgy nézegetem a pasikat, mint ahogy bekattintom a kosárba a fashiondays-en a cipőket (végül nem veszem meg őket). És még egy vélemény elöljáróban: szerintem a Tinder pont annyira szexpartner kereső, mint bármelyik másik „normális” társkereső, tehát pont ugyanannyira vannak ún. rendes ún. párkapcsolatot keresők, mint „a diszkréció elengedhetetlen” jeligéjű csapodárok.

Szóval, ha valaki nem tudná, hogy működik: a lényege, hogy az ember lát egy pár képet, ez alapján eldönti, hogy az illető tetszik-e vagy sem. Ha igen, jobbra húzza, ha nem, akkor balra. Ugyanezt csinálja a másik oldalon a pasi, anélkül, hogy bármelyikünk tudná, hogy mit kattintgat a másik. És ha – egymástól függetlenül – mindketten jobbra húzzuk egymást, akkor találat van. Az időzítés érdekes: ha akkor jön föl a találat, amikor én éppen jobbra húztam valakit, az azt jelenti, hogy ő már valamikor bejelölt. Ha viszont a telefonon látom a kis értesítőt az ikon sarkában, akkor valaki visszajelölt, akit én jelöltem be korábban.

Ez csak azért érdekes, mert néha magam is meglepődöm, hogy mikor, milyen körülmények között, és legfőképpen miért jelöltem be bizonyos illetőket. Általában ilyen baltával faragott arcú, marcona fickókat. Nyilván akkor még olyan képük volt fent, ahol a szociológus pulcsijuk volt rajtuk, aztán kigyúrták magukat…

Gyakorlatilag teljesen értelmetlen az egész, hogy lehetne valakit megítélni egy kép alapján…? Mondjuk egy hosszú bemutatkozó szöveg alapján is pont ugyanolyan nehéz, szóval innentől tök mindegy, gondolkodás nélkül kattintgatok az említett baltával faragott arcú nagydarabokra, meg nagyon értelmiséginek kinéző barna szeműekre, tűzoltókra vagy háromgyerekes, vízvezeték szerelő apukákra. Nagyon keveset húzok amúgy jobbra. Vannak napok, amikor senkit. Bevezetem egy hangulati fogalmat:

Tinder-pozitív.

Amikor tinder-pozitívban vagyok, akkor több pasit húzok jobbra, ilyenkor általában nem a felhozatal jobb, hanem valószínűleg nekem jobb a kedvem, és szebbnek látom a világot. Tinderen is. (Aztán később csodálkozom, hogy őt meg ki jelölte be…) Amúgy a Tinder maga is válogat, és attól függően, hogy én kinek vagy hány embernek tetszem, dob fel nekem szépnek vagy kevésbé szépnek talált pasikat. Néha kicsit csodálkozom, hogy mennyi kerekfejű kamionsofőrt kapok, máskor meg kifejezett modellfiús nap van. Pedig én nem változtatok a képeimen.

Egyébként azt hiszem, ennyi vitorlázós fiú a világon nincs – valamint búvár és snowboardos. Illetve mindenki biciklizik. Downhill.

Kedvenceim, akikre nem kattintok. Tudom, tudom: van aki csak regisztrál, és nem nézi meg, hogy automatikusan milyen képek kerülnek föl, ennek ellenére… Szóval sorban. Egy kép sincs, semmi bemutatkozás: csak kukkolni van fönt. Csak egy darab homályos arckép van fent. Több kép, mind pixeles. Egy darab egészalakos kép, de az Eiffel torony jobban látszik mögötte. Három napszemüveges kép. Csak dohányzó kép. Csak naplemente, oroszlán, motor, BMW, BMW jel. Csak egy közeli szemfotó. Ez egy nagyon narcisztikus dolog. (Oké, tudom…) Bármilyen kép és egy Coelho idézet. Ami még nekem fura: rögtön az első kép gyerekkel. Mindenképpen fair megmutatni a gyereket, de valahogy nem tenném elsőnek, még akkor sem tudom, hogy mindig a gyerek lesz a legfontosabb, de ezt nem kell az arcomba tolni még azelőtt, hogy egy szót váltottunk volna. Aztán a fokozás: első kép kisbabával. Még jobb: első kép kisbabával és feleséggel. Aztán ismerősök: családapák, példás párkapcsolatban élők.

Ha van találatom, akkor jön a neheze: a levelezés. Én nem írok senkinek, ennyiben hadd legyek már lány. Egyébként meg utálok csetelni. Vagyis ez nem igaz, nagyon szeretek. De csak olyannal, akit ismerek. Én nem szeretek ismeretlen emberekkel levelezgetni. Ennek csak egy értelmét látom: találkozót megbeszélni egy kis ismerkedés után, amiből azért kiderül, hogy nagyjából ki mit akar, és hogy tudunk-e nagyjából helyesen írni. Azzal nem tudok mit kezdeni, ha valaki napokon keresztül minden reggel megkérdezni, hogy:

„mizu?”

Most erre mit írjak? Ilyenkor az első reakcióm gondolatban, hogy „Közöd?” Nem vagyok valami nagy Tinderes, említettem már? De azért nem írom azt, hogy közöd, csak egy idő után nem válaszolok, mert nem tudok mit. Tegnap arra a kérdésre, hogy „mi a helyzet?”, azt válaszoltam, hogy „meleg van”… Aztán volt egy srác, aki a minimális ismerkedést is mellőzte volna, és írt, hogy akkor ma találkozzunk, én meg annyit írtam, hogy azért még egy öt percet levelezzünk, mire lekurvázott. Mivel kicsit beszélni magyar, igazából annyit írt, hogy „prosti”, én meg kicsit nevettem, és töröltem.

A kedvencemmel zárom. Ez egy nagyon másmilyen fiú volt, valahogy olyan szerénynek tűnt, de nagyon jó pasinak, és valami megmozdult bennem egy fokkal jobban, mint a fashiondays-es cipőktől. Na, ez érdekel. Jobbra húztam, és rögtön találatunk lett. Kisvártatva jött is az értesítés, hogy üzenetem jött, egészen dobogott a szívem. És akkor ezt a romantikus üzenetet olvastam:

“Szia, ráülnél az arcomra?”

Még Likó Marcell

Mostanában könnyen szerelmes-féle leszek, mintha tavasz lenne, pedig ősz jön. Egy gesztusba, egy sziluettbe, egy mondatba, egy tekintetbe… Fogékony vagyok, úgy tűnik. De ez a hét úgy fog bevonulni a világtörténlemebe, mint a hét, amikor szererelmes voltam a Likó Marcellbe. Tegnap a teraszon egy másik rocksztár csak ingatta a fejét, hogy ne, szerintem mindent átgondolva, ne… De ez nem így működik, és amúgy is, ez semmivel sem inkább (vagy kevésbé) szánalmas, mint valakinek végignézni a facebook oldalát öt évre visszamenőleg…

Szóval, ha lúd, legyen kövér, elolvastam Géczi Jánostól a Bunkerrajzolót (Likó Marcell-élettörténet-rekonstrukció).

Elolvastam a történeteket a zseni szeméből.

Szóval ez azért megmagyaráz egy pár dolgot. Oké, azt hiszem, mégsem kéne hozzámennem feleségül, mert sok közös nincs bennünk, legfeljebb az állandó önreflexió és a szeretetéhség. Meg a szorongás – bár az enyém enyhébb és gyógyultabb. Ja és ne felejtsük a Balaton-szépségű szemeket. Az is közös.

Nem tudom eldönteni, akkor is tetszett volna-e, ha épp nem vagyok ebben a szerelmes rajongói állapotban, kicsit nyersen van megírva. Mondjuk pont ez a nyersség, meg néhány kisebb párhuzam, ami miatt az eleje nagyon hasonlított hangulatában azokra a történekere, amiket a Nagymamám mesélt, én meg leírtam, szóval elég hosszú ideig vegyesen szólt a Nagymama hangján, meg az én hangomon, meg Marcell hangán, ami egyszerre volt abszurd és vicces.

Az egész könyv ugyanilyen vegyes: ráül az ember mellkasára, lenyúl a gyomrába, annyira nehéz, közben meg olyan vicces, hogy hangosan nevettem a metrón. Kicsit aggódtam, hogy hol fog kidobni a végén a hullám, az alján vagy a tetején, bár ez mindegy, mert pont elléggé felkavaró volt. Persze alul dobott ki, de az mindig jó, mert ugye az alkotáshoz kell egy minimális neurózis.

A Likó Marcis ölelkezős kép

Na jó, azért megírom annak a Likó Marcis ölelkezős képnek a hátterét is. Szóval az úgy van, hogy én alapvetően szerelmes vagyok belé, természetesen azon a rendes, rajongói módon, rajongásom a zseninek szól. Illetve áttételesen az alkarnak és a szemnek.* A Vad Fruttik az Vad Fruttik, szeretem. A koncerteket mindig profinak és kicsit sterilnek találtam, mert az nem lehet, hogy valaki úgy énekeljen élőben, mintha stúdiófelvétel lenne. A zsenivel viszont valamelyik Szimfonik Live-on szembesültem, amikor megszólalt az ő háta mögött a szimfonikus zenekar, ő eufóriás rohamot kapott, én meg szerelmes lettem. Mert akkor jött át, hogy ez az ember nem a hangjával énekel, hanem úgy mindennel, ami van benne, és én hallom a sok mindent. Nagyjából ugyanez történt akkor, amikor Szécsi Pált énekelt egy másik ugyanilyenen, én meg csak azt hajtogattam, hogy „ez egy kib@szott zseni”…

Aztán szombaton a koncert és négy sör után** kézenfekvő ötletnek tűnt, hogy beálljunk a rajongói sorba egy közös fotóért.**

– A kib@szott zseniddel szeretnék egy fotót – négy sör után ezt találtam a megfelelő indításnak, így utólag azért ezt törölném a jegyzőkönyvből. A zseni szerencsére nem találta tolakodónak a vulgáris hízelgést.
– Oké.
– A zseni húzza ki magát – toltam kicsit még jobban túl a rajongást. (Négy sör…) Szerencsére a zseni kihúzta magát. A zseni meglepően magas. Illetve nagyon jó tapintása van, a pulcsijának is és neki magának is. Erő és meleg sugárzott belőle.
– Azért kicsit sajnállak ilyenkor.
– Már én is eléggé sajnálom magam… Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy na akkor megyek.
– De azért jól tolod.
– És mindenki tíz képet csinál. A vakut be kéne kapcsolni – instruálta a másik rajongót.
– De automatán van, és folyton kikapcsol! – siránkozott a másik rajongó. (Öt sör…)
– Add ide, beállítom. Ne bénázz már, ez egy iPhone!
– Ez egy iPhone! – kiáltotta a zseni – A többieknek is mondom: kapcsoljuk be a vakut előre!
– Szuper. Egy gyors csoportképet is. Csinálnál egy képet – a másik rajongó beállt a csoportképhez, a marcona biztonsági embernek nyújtottam a telefont. A marcona biztonsági ember döbbenten nézett, testtartásán nem változtatott.
– Ja bocs, te biztos nem szoktál… – majdnem azt mondtam, hogy „nincs benne a munkaköri leírásodban”.
– Hogy ne csinálna, legjobb haverom! – kiáltotta a zseni.
– Tényleg jól tolod.
– És már csak hárman vannak… – és közben vidáman belemarkolt mindkettőnk derekába.

És még csak nem is ekkor éreztem magam tizenhétnek. Hanem amikor búcsúzáskor rám nézett azzal a szemével, ami van neki, bele a gyomrom mélyébe, én meg láttam benne a sok mindent, amit amúgy hallani szoktam. Na akkor éreztem magam tizenhétnek.

Kutasson fel, és vegyen feleségül…

* Mondtam már, hogy elsőre ez a két dolog érdekel egy pasiban? Alkar és szem.
** Mondtam már, hogy nem bírom az alkoholt? Három sörre vagyok kalibrálva, úgy látszik, akármennyi idő alatt. Ezt a négy sört négy óra alatt fogyasztottam.
*** Felmerült az autogram kérése mellre, de elvetettük. Például nem volt nálam alkoholos filc (rocksztároknál van alkoholos filc?). Meg egyébként is…

A hímszúnyog

– A hímszúnyog nem bánt – próbáltam magyarázni, de nem voltam hiteles, mert közben nekem is felállt a karomon a szőr. Említett rovar először valószínűleg Szumbához ért hozzá, majd az én vádlimhoz, amikor már pont elaludtam volna, és nagyot ugrottunk mindketten, aztán pislogtunk a felkapcsolt lámpa fényénél. Utálom a rovarokat. Persze amióta macskám van, felül kerekedek bizonyos dogokon, és nagy bátorsággal ebrudalok ki pókokat, poloskákat és darazsakat. (Nem ölök meg állatot, van speciális rovar-ebrudaló szettem – egy joghurtos doboz és egy kartonpapír.) Szumba, a nagy légyvadász, a legtöbb dolgot megenné, amit én nem bánok: a kitin nitrogéntartalmú poliszacharid* értékes tápanyag. De a pók és a darázs csíp, a poloska meg büdös. Nem tudom eldönteni, hogy a mellékelt tekintet aggódó vagy inkább szomorú, hogy még arra is képtelen vagyok, hogy letereljem a plafonról a leendő áldozatot.

*Bioszból érettségiztem. De minek emlékszem ilyen hülyeségekre? Hogy például a szabad nitrogént csak a pillangósvirágúak gyökérgümőiben található nitrifikáló baktériumok tudják megkötni. Ezt azóta már több vizsgán elsütöttem.

Zsuzsinéniségem koronájának gyémánt ékköve

Hát akkor vissza Zsuzsinénihez, következzen egy buddhista tanmese.

Zsuzsinéniségem koronájának gyémánt ékköve a szembekocsmával folyatott évtizedes harcom. Habár a Thököly út és a Hungária körút sarkán nőttem fel, ablakom konkrétan a hetes busz megállójára, még konkrétabban az éjszakai 78-as buszmegállójára nyílt, mégis a halálba idegesít az emberi beszélgetés. Mármint éjfél után. Mondjuk hajnali fél háromkor. Főleg ha azt rádióból szóló zene vagy alkohol erősíti fel. Vagy ha említett „beszélgetés” fél tucat bebaszcsizott harmincas nő torkából száll fel. Plusz kacagás.

Sajnos abból az 5-6 asztalból nem lehet kocsmát fenntartani, csak ha hajnalig van a hely nyitva, ezt mindig is megértettem. Mindamellett az idegbajba kergetett, hogy amíg más helyeken sikerült a lakóknak elérni, hogy 10-11-12 órakor bezárjanak a teraszok, nálunk, amúgy a nyugalom szigetén, nem sikerült ezt megoldani. Külön frusztráló, hogy én, az önérvényesítés okleveles megtestesítője nem tudtam elintézni a dolgot. Pedig végtelen eszköztáramból sok mindent bevetettem az arcátlan flörtöléstől a rendőrhívásig.

Aztán egy este, valamivel éjfél után próbáltam álomra hajtani a fejem. Lent egy néhány fős férfitársaság italozott és beszélgetett. Hangosan nevettek, mély, férfias hangon. Az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen a legjobban akkor tudok aludni, amikor kint vihar tombol, dörög az ég és a szél rángatja a redőnyt. Miben különbözik ez nagy nevetés a mennydörgéstől? Erős, megnyugtató hang. Férfiak nevetnek az ablakom alatt. Mi lehetne ennél jobb? És akkor egészen meglepő módon: elaludtam.

Másnap úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó ezen idegeskedni tovább. Néhány nappal később látványos felújítási munkálatok kezdődtek a teraszon és odabent. Ki is írták a tálára:

MEGÚJULUNK! Nyitás: június 10-én.

Oké, nem vagyok ideges, de azért… megint új bérlő, új viták. Mindegy, ez már nem érdekes. Pár hétig aztán nem történt semmi. Látványosan csúsztak a munkálatok. A táblát gondos kezek módosították:

MEGÚJULUNK! Nyitás: júniusban.

Később már csak ennyi volt:

MEGÚJULUNK!

Aztán július végén már azt is letörölték. Valahol kicsit sajnálom őket, mert bukták a foci EB-t, meg az olimpiát, amit lehetett volna nézni kivetítőn. Érdekes módon a sport nem zavar, a gyerekkoromra emlékeztet, apu mindent nézett. Szóval bukták a szezont, én pedig együtt érzek velük. Tulajdonképpen meg kéne vennem azt a helyet.