Lehántolva

Napok óta megy a fejemben a monológ az illúziról és annak lerombolásáról. Egy illúzióval kevesebb, azt hittem különleges vagyok, de nem vagyok, és akkor értéktelen vagyok, erre jutottam. Ezt is túltolom persze. Ugyanolyan hévvel rombolom le, ahogy felépítettem, ahogy az oltárra virágokat tettem, a mesére csillámokat szórtam, ahogy egy-egy szót kitágítottam egy egész világgá, a kis világommá a fejemben, most ugyanazt csinálom visszafelé, ugyanúgy egy szóból építek hadsereget a saját érzéseim ellen, napalmot rá, kihányok mindent, ledugom az ujjam a torkomon, ki innen, levakarom a húsom csontig, hadd fájjon. Vajon, ha lehántolok magamról mindent, amit mások miatt csinálok, akkor vajon mi marad belőlem?

Nem vezetek jól, türelmetlen vagyok és figyelmetlen. Jazzt hallgatok, jazz, nem is szeretem, minek hallgatom. A lehántolásos szöveg megy a fejemben, de közben valahogy vidám vagyok, a vidám jazz zene egyszerre idegesít, és jókedvre derít, és rájövök, hogy amikor megszűnik a fejemben ez a végtelen monológ, akkor… és igen, ha egyszer írok majd egy könyvet, az lesz az utolsó sora, hogy…Puff, ebben a pillanatban nekimegyek az előttem lefékező teherautó sarkának, viszi magával a jobb visszapillantó tükrömet, mondhatni lehántolja. Lehántolja bazmeg, mennyire ironikus, kikapcsolom a vidám jazz zenét, bekapcsolom az elakadásjelzőt, ezt meg szimbolikusnak érzem, elakadás, csodálatos. A sofőr kiszáll, gúnyos tekintettel néz, lassú mozdulatokkal megtapsol, köszönöm, ez jelen pillanatban igen jól esik, tapsold meg az egész béna életemet. Bocs, én voltam a hibás, kényszeredetten vigyorgok, mindig én vagyok a hibás, teszem hozzá gondolatban, beadok egy tükröt, mondja ő, és végre mosolyog. A tükör nehéz, mint egy ember feje egy másik ember ölében. Leteszem magam mellé az anyósülésre, fekszik ott, mint valaki kis döglött állat, nincs baja amúgy, csak meghalt. Lerakom inkább a földre, nem akarom látni. Szomorúan hajtok tovább, nincs további beszélgetni valónk a másik sofőrrel. Hiányzik a tükör, vagyis inkább a kép, amit a tükörben szoktam látni, bár az is illúzió, vigyázat, az objektumok a tükörben közelebbinek látszanak a valóságosnál! Vagy távolabbinak? Visszakapcsolom a vidám jazz zenét, az autó csak egy tárgy, meg lesz szerelve, a tükör vissza lesz rakva, és egészen biztos vagyok benne, hogy az én kis illúzió-világom is újra lesz építve, hogy ne legyek ilyen fájóan üres.

Reklámok

MeToo

Az elsőt nem is tudom, hova soroljam, zaklatás volt-e vagy “bullying”. Hetedikes voltam, amikor a fiúk egyik napról a másikra megkamaszodtak, és ez abban nyilvánult meg, hogy elkezdték fogdosni és csapkodni a fenekemet. Nem mindegyik, olyan hatan-nyolcan. Minden szünetben, heteken keresztül. Csak az én seggemet. Játékot űztek belőle, erősebbek és gyorsabbak voltak, sehogy sem tudtam védekezni, semmi sem állította meg őket. A lányok tanácsokat adtak, hogy ne figyeljek oda rájuk, hátha abbahagyják vagy rúgjam őket tökön, de erre nem voltam képes. Rimánkodtam, veszekedtem, üvöltöztem. Egyetlen egyszer sikerült az egyiküket úgy pofon vágnom, hogy az ujjaim nyoma ott maradt az arcán, de ez sem vette a kedvüket, csak olaj volt a tűzre. Valahogy azt éreztem, hogy a lányok irigykednek rám az egész miatt és utálnak, én is utáltam és hibásnak éreztem magam, egy csapdába szorult kis állat voltam. Az osztályfőnöknek nem szóltam, nem bíztam benne, bigott vénasszonynak tartottam, és biztos voltam benne, hogy egy kis kurvának fog gondolni. Végül a szüleimnek szóltam, anyu jött be az iskolába. Azt hiszem, az egész osztály előtt sikerült az osztályfőnöknek letolni a fiúkat, erre nem nagyon emlékszem – szerencsére -, csak valami fura gyomorgörcsöm lesz, ha megpróbálom felidézni. Viszont legalább abbahagyták, és áttértek egy másik lányra, akinek viszont melle volt, az érdekesebb lett akkor.

Hogy ez milyen károkat okozott a nővé válásom érzékeny időszakában, nem tudom, mindenesetre egy évtizedig olyan pulcsikban jártam, ami eltakarta a fenekemet, és kellett még egy évtized, mire megbarátkoztunk, a seggem meg én. Ennél most nem szeretnék mélyebbre ásni.Az utca tapizós, zaklatós férfinépével viszonylag kevés összeütközésem volt. Soha nem öltöztem kihívóan, miniszoknyám, dekoltázsom sosem volt – de rá kellett jönnöm, hogy a zaklatás nem ezeken múlik. Pedig még van egy olyan fejem is – szerintem -, ami nem készteti arra az embert, hogy illetlenséggel próbálkozzon, az arcomra van írva, hogy be fogok szólni. Bár az is lehet, hogy pont ez kell a kihívás. Azoknak a férfiaknak, akik az évek során hozzám dörgölőztek a buszon. Ezeknek szoktam ugyanis szólni, közepesen udvariasan, nem túl hangosan, de remekül érthetően, hogy vegyék le a kezüket a seggemről vagy adott esteben vegyék ki a farkukat az aurámból. 

Húszéves koromban néhány, akkor idősnek tűnő, negyvenéves fickóval dolgoztam együtt, akik folyamatosan tolták a viccesnek gondolt beszólásokat, ott megtanultam zavarba jövés nélkül beszélni bármiről. Igazából amúgy sem voltam szemérmes soha. Ezt fel is használtam mindig arra, hogy szóvá tegyem, ha valamit nem tartok elfogadhatónak, például megmondtam a kollégámnak, aki simogatta a hátamat, hogy hozzám egyetlen férfi érhet jelenleg, és az nem ő. Persze akkor én voltam a furcsa. “Neked problémáid vannak az intimitással.” Válaszom az volt, hogy az én létező vagy nem létező problémáimtól tekintsünk el, és legyen az, hogy nem tapiz. Aztán volt még egy vitánk arról, hogy szerinte ő lehet ilyen “udvarlós, érintős”, ezt nagyon sok nő szereti, és akit zavar, az majd szól. Szerintem pedig nem élhet vissza a hatalmával – ami volt neki -, és nem hozhat nőket ilyen helyzetbe, mert nem mindenki ilyen karakán mint én.

Aztán egyszer bennem is megfagyott a szó. Egy proktológiai vizsgálaton voltam, a vizsgáló ágyon feküdtem oldalt, letolt gatyával, bugyival, az orvos a hátam mögül néhány gyakorlott mozdulattal megvizsgálta, amit kellett. Engem nem zavarnak az ilyen helyzetek, ilyenkor egy megszerelni való tárgy vagyok, és általában így is nyúlnak hozzám. A probléma az volt, hogy a vizsgálat után az orvos megpihentette a kezét jó pár centivel előrébb, ami már semmiképp sem tartozott a vizsgálat tárgyörébe. Én fekszem oldalt, letolt nadrágom gúzsba köt, előttem az asszisztens, a doki a hátam mögül beszél a vizsgálat eredményéről, kezével a puncimon. Végtelennek tűnő idő volt, annyira megfagytam, hogy alig bírtam megszólalni. Valahonnan a távolból hallottam vékony hangomat, hogy akkor most már felöltözhetek-e. Persze, ő mosolygott, én kerültem a tekintetét. Nyilván soha nem mentem vissza. De nem is csináltam semmit, nem is szóltam senkinek.

Szóval bárkivel bármi előfordulhat, és elő is fordul. És van néha úgy, hogy nem tudunk szólni. 

Nem a mi hibánk.

Üzemmódok, állapotok

Tegnap, a Lelki Egészség Világnapján, kipihenten és depressziósan ébredtem. A Tegnap Esti Én bizakodó volt, de minimálisan a sorsát elfogadó boldog teremtmény. A Ma Reggeli Én pedig csapdába szorulva nyöszörög. Egy hülye vagyok, és még bűntudatom is van miatta. Remek. Bár tudnám ezt a hülye picsogást kikapcsolni, de ha olyan könnyű lenne, már milliomos lennék.

Tizenkilencre lapot húztam, munkába menet Dido érfelvágós „Life for rent” albumát hallgattam, és közben sajnáltam magam amiatt, hogy sajnálom magam. Vicces az ember, a lelki bajait sokkal értelmetlenebbül kezeli, mint a fizikaiakat. Érdekes módon, ha elvágod a kezed, akkor nem kezdesz a késsel kicsit még belenyúlkálni a sebbe, vagy ha eltörik a karod, akkor nem kezded el csavargatni, hogy jaj, de érdekes, vajon még jobban eltörik, ha kicsit csavargatom még erre? Bekötözöd, fájdalmat csillapítasz. Ellenben, amikor szomorú vagy, akkor Didót szórsz a sebbe.

Egyébként csak annyi történt, hogy pár óra alatt sikerült agyban, simán, minden nélkül megoldani a hullámhelyről hullámvölgybe jutást, nem okozott különösebb nehézséget, állati jó vagyok ebben. Ebben is. Mindenben is.

Az üzemmódjaimon gondolkoztam. Az én legjellemzőbb működésem a jövőn való ábrándozás. Ennek vannak jó oldalai, például, hogy a múlton való kesergés igen messze áll tőlem. Vagy, hogy mindig vannak terveim – nem céljaim, az kicsit más –, hogy mindig van mire várnom, és hogy általában fel vagyok készülve arra, ami jön. A rossz oldala, hogy hajlamos vagyok túltervezni, nem mindig tudok a jelenben lenni, és befeszülök, ha valami nem úgy alakul, ahogy elterveztem – márpedig hiába az elképzelt tizenhat verzió, úgyis a tizenhetedik fog megtörténni.

Az üzemmódjaim ezek kombinációiból jönnek ki. Van az az állapot, amikor elfogadom, ami van, nem tervezgetem, hogy mi lesz később, vagy ha tervezgetem is, akkor az pozitív. Akármilyen fura a helyzet, én élvezem; akárhány kiló vagyok, az pont jó; akármilyen hülye a pasi, az karmikusan pont kell nekem. Lehányja a cicuska az ágyneműt? Nem baj, meg lehet írni. Az élet a maga változatos mivoltában izgalmas, mert nincs fekete-fehér, ettől jó. Így volt most is: előző nap még ezt a hálával teli jóllakottságot vizsgálgattam magamban, és konstatáltam, hogy boldog vagyok. 

Aztán van a másik üzemmód, amikor az elfogadás megalkuvássá válik, a plusz kilók ronda nagy seggé, a hülye pasik pedig időpocsékolássá. Az üzemmódokon való gondolkodás pedig üde szorongásba csap, mert még azon is szorongok, hogy szorongok, túl sok időd van gondolkozni, túlagyalod, fecsérled az időd. Nem vagy elég jó. A rohadt dög meg lehányja az ágyat…

– Ez, bazmeg, ez csinálja a rohadt rákot – álltam meg egy percre. Ez a két állapot közötti lavírozás. Hogy néha elegem lesz a szivárvány mindenségből, beindul a fehérre vágyakozás és a feketétől való félelem. A korral szerencsére minden javul: a hullámvölgyek ritkábbak, rövidebbek és kevésbé mélyek. Valljuk be, kicsit ragaszkodom is hozzájuk, inkább választom a szinusz-görbét, mint egy egyenes függvényt, nem vagyok valami jó buddhista. Zsidó buddhista vagyok, y = sin x, ahol x a Zen Én, a sinus meg egy tetszőleges Woody Allen karakter neurózisa.

Estére aztán összeszedtem magam, mert szerencsére fejben megoldom visszafelé is. Ezt onnan tudom, hogy megnéztem a tükörben a seggemet, és érdekes módon, pont megfelelő méretű volt.

It is good to be the older woman

It is good to be the older woman.

Disclaimer 1: Személyiségi jogaira tekintettel nem mutatom az arcát, de higgyük el nekem, hogy harmonizál a hasi kockákkal. 

Disclaimer 2: csak megnéztem, hogy lenne-e találtunk, lett, aztán töröltem.

Disclaimer 3: sose megyek férjhez.

Apropó férjhezmenetel

Apropó férjhezmenetel, pár hónapja randiztam egy végre egész normálisnak tűnő sráccal. Vagyis egy önmagát normálisnak valló sráccal – a srác maga is nevetett, hogy ezt így bemondásra elhittem. Miért ne hittem volna el, amúgy meg tényleg normális volt, és helyes, bár alapvetően nem volt az esetem. A Likó Marcell megyei hasonmásverseny harmadik helyezettje. Kicsit vicces, kicsit szánalmas, ha nincs az a két hét, amikor konkrétan bele voltam zúgva az említett zenei zsenibe, akkor biztosan rá se nézek egy ilyen nyurga kékszeműre. De ez amolyan láncreakció: ha nincs Marcell, akkor nincs ez a normálisnak tűnő nyurga. Mindig van egy ilyen első nyurga, első nagydarab, első valamilyen.

Szóval randi, normális randi, rakpart, naplemente, beszélgetés. Furcsa volt úgy randizni, hogy hetekig egészen biztosan nem lehet lefeküdni az illetővel – ez a műtét után volt, hat hét szex és sport nélkül. Jó, persze nem fekszünk le az első randin. Vagy mi. Volt egy ilyen romantikus elképzelésem, hogy ez majd jó kis Tinder-szűrő lesz, egyéjszakás csapodárok eleve kilőve, hacsak nem kitartóan várakozni képes egyéjszakás csapodárokról van szó. Mindamellett a szex lehetőségének hiánya nem segített annyira a kapcsolatok alakulásának, mint azt eredetileg gondoltam. Hogyan mondjam meg, és mikor, és mivel indokoljam. Mármint persze nem kell megindokolni, de ha amúgy lenne kedved hozzá, akkor azért csak mondasz valamit, hogy miért nem. A méhnyakrák nem első randis beszédtéma, egyáltalán a méhnyak szó, mint olyan, nem az. Valahogy mégis úgy alakult, hogy miután nagyon sokat beszélgettünk elég fontos dolgokról, csak elmondtam. És a srác a méhnyakrák szónál megcsókolt. Ezen már közben nevettem magamban, hogy majd az esküvőnkön ez milyen jó sztori lesz.
Végül az esküvő elmaradt, mert a srác másnap, a második randin közölte, hogy inkább mégse. Pedig az első randi után nagyon akart találkozni, úgyhogy a második randin történhetett valami. Nem kérdeztem meg, hogy mi, így legalább nekem sem kellett színt vallanom. Hogy bizonytalan voltam és szorongtam, hogy biztos eléggé tetszik-e nekem ez a srác, meg hogy akkor most majd dolgokat kell együtt csinálni, és járni kell, és együtt kell élni, meg minden, félelmetes. Persze éreztem már ezt. Telt már úgy valakivel vagy öt randi, hogy nem sokat éreztem, aztán mégis évekig tartó mágneses kötődés és múlhatatlan szenvedély lett belőle, de volt ennek az ellenkezője is. Úgyhogy az ilyen bizonytalan helyzetekben természetesen agyalok, hogy mi legyen. A) Meg kellett volna mozdulnia a földnek, virágba borulnia a mindenségnek, sehol a marék pillangó a gyomromban, nem találkozom vele soha többé. B) Érett, felnőtt ember vagyok, hagyom a szerelmet is érni, esélyt adok magunknak, de közben folyamatosan azon marcangolom magam, hogy megalkuvó vagyok. C) Nem agyalok, csak találkozunk, mert jól érezzük magunkat egymással.

Az egészen biztos, hogy én nem akartam volna a második randin, értsd a második napon definiálni a kapcsolatunkat. De ha már nem kérdeztem rá, igyekeztem nem görcsölni rajta, hogy vajon mi történt a második randi alatt, amitől a srác erre a következtetésre jutott. Fölösleges, nyilván egyikünk hibája sem volt, én meg nem fogok azon töprengeni, hogy biztos túl sok voltam, túl magas, túl nagy az orrom, túl sok hülyeséget beszéltem, karikás a szemem, béna a kislábujjam és nyilván túl nagy a seggem.