Fesztiválszezon zárása

Miközben gondosan kimértem a fehérjeporaimat kisebb adagokba, azon gondolkoztam, hogy vajon a S.U.N. fesztivál bejáratánál mennyit kell majd magyaráznom a rendőröknek, hogy tömegelek, és hogy ez tényleg nem drog, ahogy a kis zacskóban a fura kapszulák sem azok, hanem aminosavak. És hogy vajon segít-e, amikor majd magyarázom, hogy de hát szagolja meg – fejben hozzámondtam azt is, hogy “biztos úr”). Pinacoladás! Később persze hallottam egy sztorit, hogy egy srácot bent tartottak a egy éjszakára a balassagyarmati rendőrőrsön, mert cukrot (tényleg cukrot) találtak nála fura zacskóban, így utólag már nem tűnt olyan humorosnak az egész. Persze természetesen át se nézték a cuccaimat, köszönhetően többször hivatkozott APEH ellenőr fejemnek. Értsd: a legputribb kocsmában is mindig kapok számlát – decens öltözék, szemüveg, sötét haj, szigorú arcberendezés. Erre a kompetenciámra komplett fesztivál-dealer üzletágat építhetnék.

Mondjuk a tömegelés végül elmaradt, sörrel nem lehet tömegelni, vagy legalábbis nekem nem megy, illetve se nappal harminc fokban aznaposan nem kívántam kolbászt enni, se másnaposan. Persze készülhettem volna valahogy kajával, de valahogy nem jött össze. A logisztikát ott is elbénáztam, hogy foglaltam egy szállást légvonalban közel (mert határaimon annyira azért nem léptem át, hogy csak sátrazzak), amit viszont nem lehetett légvonalban megközelíteni a nagy esők miatt, úgyhogy körbe kellett autóznom negyven percet – ezzel az erővel akár haza is járhattam volna Pestre… A szállás egy olyan faluban volt, ahol minden járókelő megbámulta a kocsimat, később megtudtam, hogy ezen a tájon nincs átmenő forgalom, ide csak az megy, aki tényleg ide akar jönni, az meg nem sok van. Így persze az is kiderült, hogy semmilyen kaját nem fogok a faluban találni ezen a késői órán (érkezés, első nap, este hét!), úgyhogy tehettem egy barátságos kis autós túrát a balassagyarmati Tescoba, de akkor már nagyon éhes voltam, és ilyenkor nem tudok ésszerűen gondolkozni. (Pl. a Magnum… na az hogy illeszkedik a diétába??)

Szóval inkább szálkásítottam: táncoltam és hagytam, hogy a zene kimossa az agyamat. Nagy, meglepő ajándék volt az Univerzumtól ez az este. A dolgok a helyükre kerültek, áramlott a csí. Ráébredések, ötletek, megoldások. Volt nagyszabású, boldog gumipók elengedés is. Azán persze valahogy másnaposan már kevésbé tűnt annyira felemelőnek, inkább végtelenül szomorú volt. Úgyhogy kénytelen voltam két órán keresztül nézni a felhőket, és akkor megint jó lett, mert ugye a vonuló felhők felett mindig kék az ég.

Ezennel zárom az én idei fesztiválszezonomat, kezdődhet a szülinapi szezon. Vagyis előbb a tömegelős kettlebell vizsga szezon, és utána a szülinapi.

Ifjú géniusz

“(…) Ja, abból az alkalomból írok, hogy az egész üdülő elment Szigligetre, csak én, meg egy másik lány maradtunk itt. Neki fáj a hasa. Nem kell infarktust kapni, nekem csak négy öltés van a lábamban, vagy mennyi. Ugyanis tegnapelőtt pohárból locsoltuk egymást, berohantunk a WC-be, valaki meglökött, a pohár kiesett a kezemből, nekivágódott a falnak, ez visszacsapódott a lábamra, majd hirtelen ötlettel vágott bele egy négy centi hosszú, fél centi mély sebet. És olyan feszes a vádlimon a bőr, hogy szétnyílt. Így: (rajz) De nem fájt egyáltalán, és csak kicsit vérzett. Másnap elmentünk az SZTK-ba, vagy mibe, ahol azt mondta a dokinéni, hogy el kell mennem Tapolcára a sebészetre, ahol majd bemetszik és összevarrják. Ettől majdnem hisztériás rohamot kaptam, de sikerült fékeznem magam, és csak ültem halál sápadtan. Aztán átmentünk Tapolcára. Volt ott egy lyukas kezű nő, majdnem elhánytam magam. (…) Lesz majd egy sebhely a lábamon: (rajz) Engem nem zavar, és nem siránkozok, maradok továbbra is vidám és jókedéjű (ly, nem tudom). Most befejezem, mert még öt levél van hátra.

Maradok továbbra is három négy öltéssel

Zsuzsi

Badacsonytomaj, 1991. VII. 23.”

Pihentesse

Ortopédia update. Röviden összefoglalva: ne csináljak olyat, ami fáj, és szedjek C vitamint. Igen, ezért fizettem is.

Ha valakit érdekelne részletesebben (Zsuzsinéni ON), a külső bokaszalagom húzódott meg – vagy folyamatos megerőltetéstől vagy egy hirtelen mozdulattól -, és nem igazán javul több hónapja. A diagnózis: krónikus húzódás, víz az ínhüvely mellett vagy apró ínszakadások. Ennél jobban csak ultrahanggal lehetne megnézni, de mivel valamennyire javul, ez egyelőre nem szükséges, rá kell bízni a test saját regenerációs képességére. Amit javítani nem igazán lehet – jegelés, gyulladáscsökkentő krém krónikus állapotban már semmit se ér. És itt jött be a C vitamin, ami ugyan soha nem bizonyított, de működőképes. Emellett nem mondja, hogy pihentessem, csak kerüljem azokat a mozdulatokat, amik fájnak. Amúgy tényleg erre volt szükségem, hogy mondja meg, hogy nyújtás vagy pont nem nyújtás, és a válasz: nem nyújtás. És ne legyek türelmetlen, fél év nyűglődés simán belefér.

Hidegvíz

Egy hete nincs melegvíz, elromlott a cirkó. Minden nyáron ez van: ősszel karbantartatom, majd nyáron, általában amikor hazajövök valami utazásból, nem gyullad be. Tutira van valami összefüggés, nagyjából eddig jutottam technológiailag. Ilyenkor kihívom a szerelőt – a cégtől, akik a karbantartást végzik – az kitisztítja, és akkor működik. Régen nem őket hívtam, de miután első alkalommal olyan megoldást kínált a másik szerelő, ami húszezernél kezdődött és a kazán cseréje volt a vége, kihívtam valaki mást, az meg kitisztította és működött. Itt fogadtam meg, hogy konzultáció nélkül nem fizetek nagyobb összeget senkinek, illetve akkor sem, ha azt érzem, hogy valaki hülyére akar venni csak azért, mert nő vagyok egyedül.

Szóval megjött az ember és elkövette azt a hibát, hogy kettő perc szöszmötölés után elkezdte hívni a diszpécsert, hogy mennyi a gázszelep.
– Hát ez egy gázszelep csere lesz – mondta kisvártatva. – Az harminckilencezer, plusz tizenötezer munkadíj.
– Öööö… Ilyenkor a kolléga ki szokta tisztítani, és akkor működik – adtam némi menekülési lehetőséget mindkettőnknek.
– Hölgyem – mondta tekintetében azzal a „mit okoskodsz itt, azt mondok, amit akarok, úgyse tudod” nézéssel –, ez gázszelep, nem megy bele a gáz. Vagy még lehet (…) elem csere – ezt nem jegyeztem meg, mert nő vagyok, mindenesetre mutatta a nagy magabiztosságot a hiba okát illetően.
– És az mit jelentene?
– Á, az még rosszabb lenne… – végletekig kielégítő válasz, mutatja a kölcsönös tiszteletet és a partneri viszonyt. Nem.
– Hát én ilyenkor azt csinálom, hogy kihívok valaki mást is, aki megnézi.
– Tessék csak nyugodtan, akkor én ezt visszazárom – leszarom-nézés vegyítve sértődöttség-nézéssel, majd jött a minizsarolás. – Ha nem lesz szerelés, akkor egy kiszállási díjat kell felszámítanom.
– Ez természetes – mondtam én is kedvesen mosolyogva.

Lehet, hogy ha még három percet eltölt azzal a kazánnal, akkor én is három perccel többet gondolkoztam volna rajta, hogy bevállalom-e az ötvennégyezer forintot. Így maximum buktam a kiszállási díjat (4.300Ft, borravaló nem volt), ők pedig bukták ezt szerelést, valamint az összes további karbantartást az életben, meg az esetleges kazáncserét, ami lassan kinézne. És még csak fel se húztam magam. Bár akkor meg vehettem volna egy hideg zuhanyt, hahaha.

Idegbajom

Úgy érzem, az Univerzum jön nekem eggyel ezért a harapásemelőért. Ma aludtam vele először, egyáltalán nem zavart, mindamellett azt álmodtam, hogy gégemetszést kellett végrehajtanom egy kislányon, akit beterített több mázsa homok… És nem, azt nem tartom elegendőnek, hogy cserébe nem fogom csikorgatni a fogam, illetve nem fog tovább kopni a fogzománcom. Érdekes, hogy alapvetően nyugodt vagyok, ha meg nem, akkor azt kiadom magamból – én inkább agyvérzéses, semmint gyomorfekélyes típus vagyok. Szóval fura, hogy ennek ellenére ennyi ideget dolgozok fel éjjel.

Egyébként tegnap szembesültem azzal a fajta idegbajommal, amit nem tudok kezelni, pedig azt hittem, ez már elmúlt. Edzésen persze. Bukfencezni kellett volna, vagyis vállon átfordulni, aztán elhangzott a tigrisbukfenc szó, majd lekerült a földre egy szivacspajzs azzal, hogy akkor ez itt a járda. Az a szivacs hirtelen egy másik szivacs lett, szivacs és szekrény egy tornateremben, amin át kéne ugrani, de én nem tudok. És abban a pillanatban visszarepültem sok évet, vissza a tornaterembe, ahol én vagyok a legbénább, szorongok, és gyűlölöm az egészet. Természetesen innentől nem ment semmi, amitől teljesen idegbajos lettem, és azon még idegesebb lettem, hogy nem tudok ezen túllépni, amin agyalni kezdtem, és aztán azon lettem ideges, hogy minek agyalok ezen… Ááááááááá! Aztán a Mester fültövön vágott demonstratíve – magamnak köszönhetem, én kértem, mármint nem a fültövön vágást, hanem a bemutatást -, de őszintén szólva attól sem lett kifejezetten jobb.

Nyilván minden gyakorlás kérdése, én meg türelmetlen vagyok, amúgy nagyon rossz a térlátásom, és kontrollmániás vagyok, szóval nem bírom, hogy a világ fel van fordulva. Hétvégén megkérem fiatalabb nőrokonaimat, hogy tigrisbukfencezzenek velem.

Executive presence

Régi-új főnökömmel beszélgettünk az előttünk álló feladatokról, meg hogy legyek szíves magamat a top management tagjának tekinteni, és a gondolkodásomat még eggyel tágítsam, meg úgy általában a döntések súlyáról, a stratégiai látásmódról, az executive presence-ről, pedig épp most kérkedtem valakinek arról, hogy mennyire jó, hogy eddig nem kellett megváltoznom ahhoz, hogy elfogadjanak és sikeres legyek, de úgy tűnik, hogy komoly embert akar belőlem kovácsolni.

És ekkor lepattant a melltartóm.

Mivel én én vagyok, természetesen megmondtam, hogy az a helyzet, hogy tudom, hogy ez nem látszik, de szétpattant a melltartóm hátsó pántja, és a világ legbonyolultabb kombinatorikai melltartója van rajtam, és most ülhetnék itt még egy fél órát furcsa testtartásban, furcsa arckifejezéssel, de legyen az, hogy akkor most bepúderozom az orromat.

Miért ne…?

Éppen mostam a kezem, belebambultam a csapba, és az jutott eszembe: el fogom vágni a kezem. És majd amikor elvágom, arra fogok gondolni, hogy erre gondoltam, hogy el fogom vágni. Most most van, akkor meg akkor lesz, de mivel nincs idő, ezért a most és a majd között nincs különbség, tehát egészen biztosan tudom, hogy el lesz vágva, hiszen már ebben a pillanatban is el van vágva… Oké, térjünk vissza a földre, kezdjünk neki a négy kiló fehérrépa megpucolásának.

A négy kiló fehérrépa jófejségem kimaxolásának eredményeképpen pihent a konyhapulton este tízkor. Délután önkénteskedni voltam most először a Food Not Bombs csapattal az Élesztőben. Mosogatást vállaltam, amivel már eleve sztárként köszöntöttek. Végül kevesebbet mosogattam, annál több káposztát daraboltam és sárgarépát pucoltam a két fékevesztetten poénkodó önkéntes fiú társaságában – akik egy idő után bizonytalanok voltak abban, hogy valaha fogok-e még jönni. Egy ponton úgy döntöttünk, hogy elég volt a zöldségekből, a maradékot kénytelenek leszünk kidobni, de inkább igyunk sört. Ekkor ajánlottam fel, hogy hazaviszem a maradékot, feldolgozom, lefagyasztom, majd visszahozom. Ekkor már nagyon szerettek.

Szóval nekiestem még lefekvés előtt, önbeteljesítő jóslat ide vagy oda. Szoktam dolgokat megjósolni, főleg konkrét mondatokat, de semmi igazán komolyat. Egy komoly témában volt mostanában látomásom, az meg nem jött be… Szóval Univerzum, továbbra is koboldkodol…

Ezek ilyen adományba kapott, maradék, csenevész fehérrépák voltak, nem szerettem őket. Egy óra után kifejezetten nem akartam több gyökeret látni. Átvillant az agyamon Nagymamám mondása, miszerint himihumi módon nem lehet normális munkát végezni, ekkor vettem egy nagyobb lendületet, hogy végre túl legyek rajta, és ezzel a lendülettel vágtam bele az ujjamba. Azt az idegesítő, két milliméteres vágást, ami azért annyira nem ijesztő, de ömlik belőle a vér, és tutira fájni fog pár napig.

A csapba tartottam az ujjamat, néztem a vért, és a kis hang azt mondta a fejemben: miért ne történhetne meg bármi? És hagyjuk ezt a koboldozást, jó?