Baklava és kihagyott helyzetek

– Amíg nem olvastál, jobban ment – mondta, és valahogy nem érzetem a hangjában iróniát. Villámgyorsan letettem a könyvet. – Jobb volt, amíg nyomkodtad a játékodat.

Nekem általában nem kell kétszer mondani, hogy candy crush-ozzak, de már majdnem lemerült a telefonom. Valahogy szereztem még pár életet, és rendületlenül játszani kezdtem. Nem vagyunk babonásak, de a candy crush-ozás több alakommal hozott már szerencsét. Ezzel szemben legutóbb három baklavát ettem, ami döntetlent eredményezett. Sosem fogjuk megtudni, hogy épp a baklava pozitív hatására lett meg a még éppen vállalható döntetlen avagy pont balszerencsét hozott. Lehet, hogy a negyedik baklava miatt lett volna meg a győztes gól. Valamint lefordultam volna a kanapéról cukorsokk következtében. Candy crash kontra cukorsokk. Biztos ami biztos, balkava inkább nem. És ezek szerint héber tanulás sem, mert amíg tanultam, a csapat számos helyzetet kihagyott. Aztán amikor könyvet kezdtem olvasni, még a támadásaink is elmaradtak.

Azért viccesnek tartom, hogy pont a Focilázat nem volt szabad olvasnom, pedig róla szól. Az egyetlen könyv Nick Hornbytól, amit nem olvastam eddig, de most megtaláltam apukám polcán, és úgy éreztem, ha már van egy Liverpool-rajongó* pasim, akkor elolvasom. *Csillag, apróbetű: még nem találtam ki, mi a jó szó rá, mert minden túlzó vagy túl enyhe jelző ellen tiltakozik, hogy ő nem az. Pont erre jó egyébként a könyv, kezdem érteni, hogy miért nem érthetem. Ugyan meg kellett hallgatnom egy viszonylag hosszú okfejtést arról, hogy ez a középosztálynak futballszeretetet magyarázó könyv mennyire túlértékelt, de hát ez van, nekem szól. Róla. Az egyik kedvenc íróm segít megérteni, hogy a pasimra miért van több napos hatással egy győzelem, miért a könyvespolc felé fordulva várja a tizenegyest vagy miért ugrál a teraszon egy gólnál.

Most nem volt időm kimérni, hogy általánosan bármilyen papír kézben tartása számít-e vagy betűk nézése; kifejezetten a szépirodalom viszi el a szerencsét vagy konkrétan Nick Hornby. Arsenal-drukker író művét olvasni Tottenham elleni meccs alatt jegyez gyakori indokolatlan labdavesztést a középpályán. Nem lehet ezt kikísérletezni, túl kockázatos lenne. Tulajdonképpen örülhetek, hogy az első meccset, amit együtt néztünk, megnyertre a csapat, különben lehet, hogy soha többet nem nézhetnék vele semmit. Egyébként jelzem, hogy az őrületes 4:0-s Liverpool-Barcelona visszavágót átaludtam, és tulajdonképpen ez lenne a dolgom mostantól minden alkalommal. Szerda este is bealudtam egy kicsit, és a csapat büntetőkkel nyert! Ez jelent valamit! Azt hiszem az alvás és a candy crush megfelelő kombinációja a nyerő.

Szokásaink vannak, szeretem a szokásainkat, szeretem, hogy két ilyen kőbe vésett ember, mint mi – kényszeres per monomániás -, meglepő módon mégis egymáshoz tud csiszolódni, hogy aztán közös dolgainkat véssük kőbe. Ma egy éve találkoztunk. Ma Aston Villa. Tiszta szívemből nem eszem baklavát.

Öko bio vegán

A minap egy dzsuvás műanyag macskakaja tetőt forgattam a kezemben elgondolkodólag, a zero waste igénye mély ráncot rajzolt két szemöldököm közé. A pasim felszólított, hogy dobjam ki, én arra gondoltam, hogy inkább megtisztítom, aztán a lustaságom győzött, és nagy ívben kidobtam a kukába. Mire a pasim persze rögtön elkezdte a viccelődő bűtudatkeltő dumát, aminek nagyjából az volt a lényege, hogy ez most egymillió évig fog bomlani, és halrajok fognak elpusztulni. Kis delfnek. Meg pandák, meg lámák. Lámákról talán nem volt szó. Konzervtető shame! – reagáltam frappánsan.

Van ez az állandó bűntudatocska, amit néhányan érzünk, amikor hozzáérünk egy műanyag zacskóhoz vagy ha ki kell dobnunk egy száraz zsömlét vagy ha borjú bécsit eszünk. Borjú bécsi shame! Öko-szorongás. Van már neki neve, meg pszichológiája, annyira jó, hogy nem vagyunk egyedül! És persze van az állandó vita a baráti körben, ahol simán el lehet jutni az egyén lehetőségeinek végéig, meg a Thatcheri politikának a csoportos érdekérvényesítésre gyakorolt kártékony hatásáig, mi több, a kapitalizmus csődjéig, meg hogy amíg Kínában ontják, addig mi minek bármit és különben is.

A “nem csinálok semmit” és a “vizet is a saját pisimből vonom ki” két véglete között van egy kis játéktér, ahol nagyjából meg lehet találni a saját optimumot. Ami nem könnyű, mert a bűntudat és önmagunk hatásának lekicsinylése folyamatosan verseng egymással. De ha sikerül a saját vállalásainkat egyfajta barátságos következetességgel végezni, akkor el lehet engedni a szorongást. Nekem könnyű, mert kicsit kényszeres vagyok, szeretek szabályokat kitalálni, és mondjuk szigorúan szelektíven gyűjteni nekem örömet okoz. Még azt is tudom, hogy a hőpapír nem szelektív!

Kicsit idegesítő, hogy a nagy cégek elkezdtek megpróbálni versenylőnyt kovácsolni a zöld-ségből. Idegesít az “ökológikus” bőr – érted, aranyom, az műbőr -, a bambusz fogkefe, meg a vegán dolgok, amik eredendően vegánok, meg minden marketing fogás, ami a bűntudatomra alapul. Tampon shame! Bármit vásárlás shame! Amúgy meg egy használtruha kereskedés reklámjában ne legyen az a szöveg, hogy “hozd be megunt ruhadarabodat”, mert ne legyenek már megunt ruhadarabok. Elnyűtt, hosszú hosszú idő után rólam lerohadó ruhadarabok legyenek. És nem, nem veszek kiwi uzsonnástatyót – pedig majdnem meginogtam -, sem drága kulacsot, sem újrahasználható fülpálcika szettet. Hülyének nézve érzem magam minden olyan drága dolog miatt, amit környezetvédelem címén próbálnak eladni nekem. De talán a hülye öko-vegán yuppie célcsoport miatt, including kicsit me, ha lassan is, és ha csak a profitért is, de elindulnak a nagy cégek, vagyis a világ, valami jó irányba. Javíthatatlan optimista vagyok.

Macskapanasz

Öregedő macskámhoz erős idegzetre van szükség. Az ember azt gondolja, fel van készülve arra is, amikor az állat majd öreg lesz. Felelősség meg minden. De azért vannak nehéz napok, amikor elveszítem a türelmem, pedig a szegény állat nem tehet róla. Olyan mintha egy demens nénire vagy egy kisbabára haragudnék.

Szumbának veseproblémái vannak és az emésztőrendszere sem az igazi. Emiatt gyakran hány, néha hasmenése is van, és iszonyat válogatós lett. A vesediétát feladtuk, mert fontosabb, hogy egyen, mint hogy kíméljük a veséjét – a vesekaját pedig vagy nem eszi meg vagy fosik tőle. Amúgy jól van, cuki, dorombol, dumál; sovány ugyan, de remek a kondija. Nincs vele mit tenni, ez van, öreg. Megkap tőlem mindent, ami lehetséges.

Már hazahoztam a városban kapható összes macskakajából az összes ízesítést, fotókkal ellátott jegyzetet vezetek arról, hogy melyiket eszi meg. Van cicaszökőkút, feromonos párologtató, háromféle cicakefe, örökké tiszta macskaalom. Nem viszem orvoshoz, az jár hozzá. Kap Béres cseppet, immunerősítőt, füvet, szőroldót, gyomorsavlekötőt. Oké, hogy semelyik kaját nem eszi meg, vagy ha igen, akkor két alkalommal megeszi, majd miután vettem belőle többet, már nem. Rendben, hogy minden nap mosok valamit, vetésforgóban száradnak az ágytakarók. Megszoktam, hogy mindenféle textúrákról pucolok mindenféle állagokat, és lassan annak is örülök, ha sikerült nem befosni az alomtálca mögé vagy ha nettó kevesebb, ami kijött, mint amit megevett. Már nem dühöngök a kreatív hányásokon, legfeljebb meglepődöm, hogy hogyan sikerülhet egy ilyen kis állatnak egy svunggal egyszerre ennyi dolgot összehánynia. Egy alkalommal akkor hányt az ágyamba, amikor én is ott voltam. Már azon se húztam fel magam.

Még mindig én tartozom neki, annyi örömömet leltem benne eddig, és imádom. Úgyhogy rezignáltan takarítok mindenféle balesetek után hajnali háromkor. De szombaton sikerült elérnünk egy lokális minimumot, amikor felfedeztem az íróasztalom mögötti falra száradt hányást, amit természetesen nem sikerült lepucolnom, csak a festék egy része jött le. Kitaláltam, hogy lefestem azt a falrészt, van még abból a festékből egy kis tartalék az előszobaszekrényben. Le akartam venni a fejem fölüli polcról, megnézni hogy nincs-e beszáradva, amikor kicsúszott a kezemből. Nem volt beszáradva. Amikor a hajamon száradó festékcseppekkel egy órán át takarítottam változatos felületeket változatos káromkodások közepette, na akkor elgondolkoztam a cukiság csereértékén.

Közérdekű rész:

– Vesekaja válogatás kezdő vesebeteg macskának ajándékba átadó.

-„Mit eszik meg ez a rohadt dög?!” jeligére pedig kajatippeket várunk a szerkesztőségbe.

Gyomorvédő gyógyszer porciózása autóklub kártyával

Elvihető!

Na ezzel mi legyen: ez az összes szárazkaja, ami ki lett szórva Szumba táljába, de egy falatot se evett belőle. Special mix, van benne vagy tíz féle kaja. Valami rászoruló macskát hozzá neki találni.

Napközis

Énzsuzsinéniségem csúcsára értem – nem először. A drága unokahúg hetedikbe megy, elérkezettnek láttuk kidobálni az alsó tagozatos cuccait, természetesen elajándékozva, újrafelhasználva, szelektíven, zero waste, meg amit akartok. Én meg arra vetemedtem, hogy az alig használt füzetek használható közepét kiszedtem, de ez még nem is akkora néniség, mint az, hogy a hátsó, páratlan lapokat is kivágtam. Azzal, hogy ha én egy napközis tanárnéni lennék*, mennyire örülnék már én annak, ha ilyen papírokat kapnék, hogy a gyerekek firkálhassanak.

* Az vagy – mondja halkan.

Gyaloglás tanulságok

Azon kívül, hogy már tudom, hogy a körút külső íve hosszabb, és hogy a munkahelyemen az egyik épületből átmenni a másikba és onnan vissza az négyszázharminchat lépés, egyéb, hasonlóan korszerű megfigyeléseim is voltak. Nagy megvilágosodásaim a munkahelyre begyalogolás második órájában lettek, ennek másnapján – amikor úgy fájt mindenem, mint ha alaposan elvertek volna, de csak mentem -, meg a hatodik napon, a háromszáznyolcvanadik kilométer közelében. A gyaloglásról, az életről, az élet és a gyaloglás összefüggéseiről. Pedig eredetileg csak munkahelyi egészségcsapatos kötelezettségből jelentkeztem; az volt a tervem, hogy elsétálgatok, és legfeljebb magammal küzdök. Nem szeretek versenyezni. Nyerni szeretek, arra szükségem van, de csak a könnyű nyereségeket szeretem. Vagy legalábbis az olyanokat, ahol nagy az esélyem. Itt is az történt, hogy egyszer csak nagy esélyünk lett, én pedig átestem azon a ponton, ahonnan nyerni lehetett, és kellett is.

Érdekes, hogy mennyire más csapatban küzdeni. Öten voltunk, átlagosan tizenhárom kilométert mentünk naponta, de nem mindenki ment ugyanannyit. A végeredményhez mindenkinek a teljesítménye kellett, azé is, aki kevesebbet ment, senki nélkül nem lehetett volna nyerni. Ez biztos azért ilyen érdekes nekem, mert nincs ebben tapasztalatom. Vezetőként sem olyan csapatot irányítok, ahol mennyiséget kell termelni, és csapatsportot se űztem soha. Viszont abban tehetségem van, és ez megint kiderült számomra, hogy észreveszem azt a pontot, amikor szükség van egy hangra, ami azt mondja, hogy szerintem meg kéne, és meg is tudjuk csinálni. Szeretek ez a hang vagy lendület lenni még úgy is, hogy nem én vagyok a legügyesebb, a legokosabb vagy a legkitartóbb.

A verseny tanulsága még – és ez most nagyon banális lesz –, hogy arra van idő, ami fontos. Nekem fontos volt, hogy nyerjünk, úgyhogy lett időm bizonyos napokon négy órát gyalogolni. (Két órát reggel héttől kilencig, és kettőt mondjuk fél nyolctól fél tízig.) Nem mondom, hogy bármikor csinál az ember magának négy órát naponta, ráadásul egyik napról a másikra, de az tuti fix, ezer százalék, hogy ha valami fontos, akkor arra valahogy lesz idő. Nyilván nagy kérdés, hogy kinél mitől lesz valami fontos, de az biztos, hogy a csapat nagy nyomás. A többieket támogatni, mások felé elköteleződni, nem maradni szégyenben, erős motiváció. Ezért jobb valószínűleg másokkal edzeni. Ha megígérem a Heninek, hogy megyek kravmagára, akkor nagyobb eséllyel megyek tényleg. Ugye

A nagy kérdés, hogy lesz-e a motivációm a gyaloglás megtartására. Főleg a hétvégéken, amikor autóval járunk, két autózás között pedig kanapén fetrengünk fejtől lábig, lábtól macskáig, és Váratlan utazást nézünk. (Jó, csak én nézem.)

Az egyértelmű, hogy a gyaloglás jó. Jót tesz a testnek és a léleknek. És még olcsó is. Az egy hétnyi őrület után hiányérzet volt bennem, ahogy elmúlt a gyaloglási kényszer, amellett viszont nagyon fáradt is voltam, úgyhogy a szokás nem alakult ki egyből. A verseny utáni napokban az addigi átlagnál is kevesebbet mentem. Mostanában tudatosan igyekszem megtenni a napi tízezer lépést. Egy sima metrós napon ötezer lépés van meg a napi munkamászkálással együtt. Ehhez hozzáteszek egy reggeli három metrómegállós sétát (húsz perc), és lehetőség szerint egy esti hasonlót. A Deák térről például húsz perc hazaérnem metróval (metróig eljutással, mozgólépcsőzéssel), ugyanez gyalog fél óra. Szerintem megéri. Azokon a napokon, amikor sétálok, könnyebben kezdek el dolgozni, jobb a kedvem, este jobban alszom. Szerintem fogytam is. Séta közben nem nyomkodom a telefonomat, gondolataim rendeződnek, új gondolataim születnek. Egyszóval: sétálni jó! Menjetek gyalog!

Pakolok, hurcolok, intézek, szervezek

Mostanában állandóan pakolok, hurcolok, intézek, szervezek. Mindenre van lista meg emlékeztető, emlékeztető arról, hogy kinek kell szólni valami miatt, emlékeztető az emlékeztetőről.

Kiválogatjuk a könyveket anyunál az egyik szobában, mert azt a szobát az unokahúgom használja, és kellene hely. Húgom szerint az öt darab értékesebb könyvet nekünk kéne aukción eladni, egyikünk se tudja, hogyan kell, ő nem akar vele foglalkozni, de a könyvesnek ne adjuk oda annyiért, amennyiért neki megéri. Egy órát netezek, hogy rájöjjek, mennyit ér a könyv, de végül nem derül ki, hogy ritkaság-e vagy sem. Hívok antikváriust, hogy nézze át, hogy mit tud használni, és legyen szíves a többit is vigye el. Egyeztetünk időpontot, de az végül anyunak nem jó, felhívom, hogy szóljak neki, ne haragudjak, visszahív, AMIKOR NAPTÁR KÖZELÉBEN LESZ, mondja, és egyeztetünk új időpontot. Én mindig naptár közelében vagyok.

A játékokat is átnézzük, felteszem a jobbakat a facebookra, hátha kell valakinek, majdnem mindenre van jelentkező. Lilla ruháit is átnézzük, a fölösleget elviszem. Kiválogatom a kidobandókat, a többit, a felnőtt ruhákkal együtt, amik nálam gyűltek az elmúlt fél évben, át kéne vinni a ruhacsereberére, mivel most nem nálam lesz. A lányruhák egy része jó lesz az ikerpárnak, de az anyjuk nem jön ruhacserére, azt nem kéne átcipelni, hanem szólni kéne neki, hogy jöjjön át hozzám átnézni; a másik fele jó lesz egy másik kislánynak, annak jön az anyja. Írok az anyának, hogy bizonyos leánygyermeknek szüksége van-e arra a cicás táskára, jó, mert akkor azt is bepakolom az átviendő pakkba. Írok az ikrek anyjának, hogy átjön-e valamikor. Közben levelezek mindenkivel, aki leütött valamilyen játékot, hogy hogyan veszi azt át. Közben berakok egy mosást, meglocsolom a virágokat. Elmosogatok. Írok Lillának, hogy próbálja megkeresni a legóból hiányzó csontváz figurát. Újra előveszem a gyerekruhákat, szétszedem az adagot kettőre. A pasim itt sokkot kap, de nevetgél rajtam. Erre válaszul átnézem a könyveket, amik nekem nem kellenek, hogy átvigyem anyuhoz, hogy ott legyenek, amikor jön az antikvárius.

– Nem lenne gond, ha elmennénk Óbudára, ott felvennénk cuccokat valakinél, aztán az egészet elvinnénk a tizenkettedik kerületbe, de előtte még anyuhoz átvinnénk a könyveket?

– Zsuzsika, OCD hétvége van, azt csinálunk, amit szeretnél.

Konzultálok a gázszerelővel, aki egyébként nagyon korrekt, mindenki imádja, ajánlja, szóval hogy ki kell tisztítani a rendszert, abban maradunk, hogy hívom és egyeztetünk időpont. Hívom, igen, az augusztus közepe jó lenne neki, de igazából ő ennyire előre NEM LÁTJA, nem gond, mondom, mivel marha jó vagyok abban, hogy emlékeztetőket állítok be magamnak arról, hogy kit mikor kell emlékeztetnem, hívom majd nyolcadikán, addig is jó munkát, jó pihenést. A vizesnek csapot kéne szerelnie, mert elrepedt a régi, de azt előbb ki kéne cserélni, mert garanciális, de csak akkor cserélik ki, ha odaviszem, vagyis akkor a szerelőnek kétszer kéne jönnie. Magyarázom az ügyfélszolgálatos nőnek, hogy ezt így NEM LEHET MEGSZERVEZNI, de nem érti, mi a gond, ismételgeti, hogy vigyem vissza, kicserélik. A szerelő meggyőz, hogy vegyek máshol egy normálisat, ő azt felszereli, a régivel meg verjem ki a bálhét, és pénzt kérjek vissza. Rendben, megbeszéljük a KONKRÉT IDŐPONTOT (!). Emlékeztető: csaptelepet megvenni!

A csontváz figura sajnos nincs meg. Minden játék külön szatyorban, különböző ismerősök, kolléganők, volt férjek bezizzítva az átvételre. A játékok egy része olyan maradék matrica, festék, foglalkoztató füzet, amit gyerekek nyáron el tudnának használni valami erre alkalmas helyen, írok az alapítványnak, persze nagyon örülnének neki, el kéne juttatni BERETTYÓÚJFALURA. Szerencsére van ott fiókunk, megérdeklődöm a fiókvezetőtől, hogy esetleg, de tényleg csak ha nem probléma, át tudná-e adni, persze, nem gond, ismerik is az alapítványt. Becsomagolni, bezacskózni, jól megkötni!

Hívom az állatorvost, hogy ki kéne jönni a macskához, mert az állapota az utóbbi fél évben eléggé sokat romlott, és nem nagyon szeret állatorvoshoz járni, vagyis inkább autózni nem szeret, kamrai tachikardiája lesz szegénynek, liheg, aztán hazafelé be is pisil a kosárba. Egyeztetünk időpontot, egy hétköznap délután, de már mindegy, lehet, hogy egy teljes hét home office kéne, és akkor jöhetne mindenki sorban szerelni, cserélni, átvenni, gyógyítani. SZÓLJAK MÁR RÁ hétfőn, hogy biztos jó-e az időpont, persze, állatorvost felhívni, felkiáltójel. FELHÍVNI a garázsos nénit a garázs miatt, az ajtóst az ajtó miatt, támogatókat leszedni az adatbázisból, civil szervezettel EGYEZTETNI a stratégia miatt, Katával MEGBESZÉLNI valami szóró ajándékot, ÍRNI a brazil fiúnak a levelére, adót FIZETNI, reumatológust LEMONDANI, kravmagát ÁTRAKNI szerdára, héber házit MEGÍRNI… Közben azon gondolkozom, hogy ez még listákkal is kezd egy kicsit sok lenni; mi lenne, ha még gyerekem is lenne vagy mondjuk KETTŐ?!

Az antikvárius végül nem hív, ellenben megjelenik anyunál a NEM JÓ IDŐPONTBAN, ha már ott van, megnézi a könyveket, mert végül anyunak mégis jó az időpont, de nem viszi el, mert bár szatyrokkal érkezik, MÉGSEM TUDJA MOST ELVINNI, meg szerinte még NINCS IGAZÁBÓL MEGBESZÉLVE, hogy mit vihet – kicsit utólag kiabálok emiatt anyuval, de igazából az antikváriussal kéne.

Ezen a ponton ír a tesóm, hogy el kéne hozni a biciklit Gödön a bringaszervizből, mert napi kétszáz forint tárolási díjat kérdnek érte, de a pasija nagyon dolgozik, aztán elutaznak, a szerviz csak heti két napon van nyitva, hatig oda kell érni. Szóval akkor aznap kocsival jövök, munka után elmegyek oda, felszedem a bringát, leteszem a házban, hazajövök. Felírni emlékeztetőbe, hogy GÖDI KULCSOT ELTENNI! Több felkiáltójel!!!

Ha már autóval jövök, bedobom a csomagtartóba a kidobandó ruhákat, hogy elvigyem a hulladékudvarba, pár percre van, délelőtt elszaladok, a kolléganőm pont a kezembe nyom egy beszáradt táblafestékes tégelyt, mennyire jó, pont hulladékudvarba megyek, leadom ezt is. Beszórom a ruhákat a konténerbe, adnám oda a festéket az embernek, de nem, ez nem VESZÉLYES hulladékos udvar, ez csak SZELEKTÍV hulladékos udvar, rendben, köszönöm. Majd berakom otthon abba a szatyorba, ami arra vár, hogy elvigyem. Szatyor, szatyor, SZATYOR. LISTA, LISTA LISTA!!!

És ha már OCD hétvége:

– Van még egy feladatom mára, az egyik feladatkezelőmből át kéne másolnom a feladatokat egy újba, mert az állítólag jobb. Van egy késztetés bennem, hogy A MÁR KÉSZEKET IS ÁTMÁSOLJAM, és bepipáljam, de próbálok ellenállni a kísértésnek.