Thaiföld 4.

Az első tengerparti napon felfedeztük a környéket. Én mindenki örömére nagyon hamar megtanultam thaiul, a lényeg, hogy ki kell hagyni a mássalhangzókat és minden szó végén egy hosszú, összevissza hajlított áááá hangot kell hallatni (már a Homonnay is megírta). Másszáááááááááá! Ez csak annyi, hogy masszázs, nem valami fegyverbe szólító riadójel. A nagyon durván hátul képzett hangot is tudtam hozni, de azt az iszonyat hangerővel kombinált éles hangfekvést, amitől a Práter utcában beindulnának az autóriasztók, sajnos (szerencsére) nem. Még a sokadik napon is majd kiesett kezemből a mangólé, amikor valaki megszólalt közvetlen mellettem. A magánhangzó túltengés megoldására pedig nemzetközi összefogás keretében javasolnám a lengyel-thai hangzócsere programot, amely során a két nemzet kölcsönösen viselhetővé tehetné nyelvét.

Környékünkön sajnos már nyoma sem volt annak az úgynevezett Siófoktalanságnak, ami miatt ide jöttünk. Mint kiderült, tavalyról idénre megsokszorozódott a turisták száma és triplázódtak az árak. Egyáltalán nem igaz, hogy “csak odajutni drága, de az élet Thaiföldön rettenetesen olcsó”. Ami egyértelműen olcsó, az a masszázs. (Happy hour alatt kb. 1200 Ft egy óra.) A bolti kaja nagyjából magyar árakon van, a főtt kaja inkább nyugat-európai árszínvonal. A taxi – ami tavaly még olcsó volt – idén már arcátlan módon drága. Ráadásul semmire sincs kiírva az ára, folyton alkudni kell, de az alkudozás gyakran úgy néz ki, hogy az árus/taxis hátat fordít neked, és faképnél hagy, ha nem tetszik neki, amit mondasz. Ennyit a thai alázatról és kedvességről.

Egyébként remek kereskedők. Papucsot kellett volna vennem, mert a papucs, amit hoztam vélhetően túl sokáig állt a szekrényben és a trópusi – vagy bármilyen – levegőre kerülve úgy indult enyészetnek, mint a fantazy filmekben a bűbáj múltán hirtelen öregedő bárkik, magyarul rothadásnak indult. Egy tengerparti bazársoron nyilván könnyű lenne strandpapucsot venni, sajnos azonban az én negyvenes lábméretem nem Ázsia-konform. Végül csak felpróbáltam egyet, ami látványra kicsi volt, nyilván lábon is, de az eladó megnyugtatott, hogy csak azért kicsi, mert új, majd kitágul. A gumipapucs…

Még szervezésben marha jók: mindent iktatnak, mindenre vannak indigós átírótömbjeik, hogy aztán azok példányait átvezessék másik formanyomtatványokra, amit aztán nyilván nem tudnak követni. Így fordulhatott elő, hogy majdnem nem lett szállásunk (ez egy másik történet), hogy nem jött értünk a transzfer a kiránduláshoz (megint másik történet), meg hogy egyik nap a kis mosodában mindenképpen egy Miska nevű fiú pólóit akarták nekem adni a ruháim helyett, hiába magyaráztam, hogy az nem az enyém, ellenben látom a másik szatyorban az én pöttyös pizsamámat.

De nagyobb bajunk nem lett a szervezési bénázástól, sőt végül mindenből jobban jöttünk ki. Legfőbb gondunk nagyságrendileg az volt, hogy hol masszíroztassunk. Bár minden napra esőt mondtak, végül csak egy párszor esett, akkor is este volt zivatar. Én nagyon hezitáltam, hogy elmenjek-e papucsnézőbe vagy inkább maradjak a szállodában – nehéz döntések ezek –, aztán maradtam és nem áztam el. Csak néztem, ahogy zuhog, miközben az egyik szállóvendég úszik a medencében. Megfordult a fejemben, hogy csatlakozom, de végül úgy döntöttem, nem akarok benne lenni a Fókuszban azzal, hogy a magyar nőbe eddig tisztázatlan körülmények között… baszott bele a villám.

Reklámok

Thaiföld 3.

A befizetett városnézésnek annyi előnye volt, hogy megismerkedtünk egy jó fej sráccal, így a második napon négyesben szerveztünk magunknak programot. Taxit fogtunk, és elmentünk megnézni egy úszó piacot, meg egy olyan helyet, ahol a vonatsínekre pakolnak ki az árusok. Mindkettő turistalátványosság, de a kevésbé ismertek közül. A taxitól először tartottam, emlékezve első taxisunkra, aki ugye nem beszélt angolul, és nem tudott térképet értelmezni. (Azt nem is említettem, hogy a mínusz egyedik sofőrünk csomagtartója nagyon kicsi volt, amit ő nem talált problémának, és már kezdte volna felgumipókozni a bőröndjeinket nem pontosan tudom, hova. Vele végül nem mentünk el.) Szerencsére nálunk fejlettebb helyeken van Uber és Grab, márpedig annak alapfeltétele a GPS, és annak felhasználói szintű ismerete. A későbbiekben ez azért is hasznosnak bizonyult, mert nekik előre meg tudtam írni, hogy กระเป๋าเดินทางขนาดใหญ่ 3 ทาง 3 ใบ, ami annyit tesz: 3 utas 3 nagy bőrönd. Az viszont minden taxisra jellemző volt, hogy mindegyik vastag pulóver viselt, plusz bekészítve egy sál meg egy sapka, hátha harminc fok alá megy a hőmérséklet. Tudom, tudom, az olaszoknál is előkerül a türkizkék pufidzseki huszonöt fok alatt.

A következő napon utaztunk át Karbira. Az esti fényben vadregényes volt a szállásunk, barátnőm szerint inkább lepukkant, ráadásul sikerült összefutnia egy gekkóval, meg egy tenyérnyi fekete pókkal. Szegény pók, később egyre nagyobb lett, ahányszor szóba került. Ő totál kiakadt – mármint nem a pók hanem a barátnőm. Amúgy kérte, hogy majd ne ábrázoljam teljesen hisztérikusnak. Meg kell hagyni, eléggé kész volt, de nagyjából érthető volt felindultsága. Engem valahogy megnyugtatott, mert überelte az én kis szorongásaimat. Nekem egyébként tetszett a szállás a maga gyarmati rusztikusságával, volt benne valami Hemingwayes, már elképzeltem magam, ahogy a teraszon írogatok, miközben homlokomat simogatja a trópusi szél. Az mondjuk nem tetszett, hogy a szobának pinceszaga volt, és ahogy próbáltam elaludni, egyre konkrétabban éreztem, ahogy a penész átjárja a tüdőmet. Az ablakot nem mertem kinyitni a tányérnyi pók miatt, a légkondit nem bírom, szóval csak feküdtem ott, miközben valami nehéz ült a mellkasomon.

Reggel kiderült, hogy még egy dolog ront a Hemingway életérzésen: a flexelés. Konkrétan épp új szárnyak épültek a szállodához, a folyamatos kalapálás, fúrás és úgynevezett vasesztergálás hangzavarában úgy döntöttünk, hogy új szállás után kell néznünk. Miközben a környéket jártuk szabad szobákért, jól behergeltük magunkat, hogy majd hogyan fogunk pultot borítani, ha ki akarják velünk fizettetni a szállást, aztán végül úgy rohantunk nekik, mint a fotocellás ajtónak. Vélhetően nem mi voltunk az elsők, akik egy éjszaka után kiköltöztek. Szerencsésen találtunk szobát az utca túloldalán feleannyiért, az én ízlésemnek ugyan kissé steril szállodában, de mindenképp pók és penészmentes környezetben.

10 éve

Tíz évvel ezelőtti rövid státusz bejegyzéseimet dobja fel a Facebook. Ezekben a hetekben minden nap írtam valamit arról, hogy hogyan vagyok éppen, mert az akkori pasim, a Nagydarab, akivel akkor egy éve jártunk, elment egy hónapra a Bamako rallyra. Állati szomorú voltam, nem tudtam elképzelni, hogyan fogok kibírni egy hónapot. Pedig a kapcsolatunk messze nem volt olyan, mint amire vágytam. Ráadásul egy hónap igazából semmi. Én szomorkodtam, mindamellett nagyon menőnek tartottam, hogy a pasim ott tolja Afrikában.

Emlékszem, az akkori főnököm irodájában tartottunk megbeszélést. Zsolt a hülye labdáján rugózva magyarázott, én szomorú voltam, de persze kérkedtem azzal, hogy a pasim mennyire menő, és szórakozottan rajzolgattam a mögöttem álló tábla sarkára egy dzsipet, az ő rajtszámukkal, tizenkettes, persze nem vettem észre, hogy alkoholos filccel rajzoltam a fehér táblára. Vajon megtalálnám valahol azt a táblát? A hazafelé úton elromlott az autójuk, tréler hozta haza őket, azokat az utolsó órákat olyan nehezen bírtam, azt hittem, megbolondulok. Ez napra pontosan tíz éve volt.

Most én vagyok egy meleg kontinensen, és rám vár valaki a hidegben. Két hónapja még a fickó miatt rinyáltam, akinek ugye odaadtam volna a fél vesémet, most meg alig várom, hogy hazaérjek, mert vár rám valaki, akinek szintén odaadnám. Aki mindkettőt odaadná nekem, ha kéne.

Thaiföld 2.

Első este a környéken lófráltunk, elég jó volt flip-flop papucsban lenni, meleg volt és pára, a levegőben közepesen rohadt mangók illata. Ezt akkor még nem tudtam, egyszerűen csak egy másik ország szaga volt: benzin, hal és rohadt mangó. Találtunk egy kis helyet, ahol ettünk egy jó pad thait, később se ettünk jobbat.

Nem tudtam aludni a repülőn, úgyhogy fordítva éreztem a jetleget, annyira álmos voltam már délután, mint aki csütörtök este bulizott, és pénteken a munkában alig várja, hogy végre hazamehessen, és alhasson egyet. De kihúztam egész sokáig, ami a jó megoldás az átálláshoz, és tíz után készülődtem aludni. Amit megnehezített, hogy az utca nagyon zajos volt, ez önmagában nem volt baj, a Thököly úton nőttem fel, de valami hangos zene szólt. Befeszült kelet-európai (értsd kialvatlan Zsuzsinéni) üzemmódomban természetesen bepánikoltam, hogy nem fogok tudni aludni. Elővettem a szálloda booking.com-os értékeléseit, és hamarosan megtaláltam a releváns információt: karaoke bár az utca túloldalán. “…éjfélig szólt a hangos zene”. Ó, ez bíztató, éjfélkor abbahagyják. “…nem nagyon tudtunk aludni a karaoke bártól, ami egyig…” Ez már kevésbé hangzik jól. “…hajnali háromig szenvedtünk…” A francba. A füldugót meg otthon hagytam.

Ekkor D. azt távtanácsolta, hogy induljak bele a bangkoki éjszakába füldugóra vadászni, rendes ragadozóhoz méltón. (Van ez a mániája, hogy én olyan vagyok, mint valami fogságban felnevelt nagymacska, és itt nem a kecsességemre vagy a szexuális ragadozóságomra gondol, hanem az idegállapotomra. Miszerint nyugodtnak tűnök, de bármikor könnyedén fel lehet ingerelni, hol hozzám lehet érni, hol nem, satöbbi. Szerinte az állandó hajcsavargatásom is olyan, mint amikor egy macska fekszik látszólag nyugodtan, de közben kissé idegbajosan jár a farka.) Végül teljes puma mivoltomra felkaptam egy köntöst, és lementem a recepcióra füldugóért. Találtak is, majd négyen hosszas problémamegoldásba kezdtek thaiul, amit nem bírtam követni – lehet, hogy nem kellett volna mondanom, hogy elég egy pár, nem kell az egész doboz, ez teljesen összezavarta őket -, de végül megkaptam az egészet. Karaoke off, alvás on, másnap reggel átállva ébredtem.

Első bangkoki napunkon befizettünk egy csoportos magyar idegenvezetésre, amit nagyjából akkor bántunk meg, amikor megismertünk idegenvezetőnket. Képzeljünk el egy trópusi divat szerint lenvászonba öltözött, alacsony Rejtő karaktert a kevésbé vicces fajtából, aki azért önmagát az átlagosnál humorosabbank tartja. Az elejétől éreztette velünk, hogy csak púp vagyunk a hátán, vélhetően másnapos is volt, és annyi baromságot hordott össze idegenvezetés címén, hogy már azon nevettem. Mármint amikor mertünk kérdezni, mert általában nagyjából úgy kezdte, hogy hülye kérdésre hülye válasz – ha nem is szó szerint -, de a végére már igazán sajnáltam, hogy ennyire fájunk neki.

Persze láttunk egy csomó szép dolgot. Az egyik első templomban voltunk éppen, amikor kint szakadni kedzett az eső. A cipőinket kint hagytuk, úgyhogy aggodalmaskodtunk, hogy el fognak ázni (eláztak), és akkor hogyan fogjuk bírni a cuppogást a nap hátralevő részében. De talán az, hogy egy szép templomban ért minket a zuhé, egy hatalmas, arany buddha szobor mellett, inkább áldás, mint bosszússág.

Thaiföld 1.

Na, mivel sikerült olyan lassan kanyarodnom robogóval, hogy felborultam, Dr. Pruittipong Kwantiworapong utasítása alapján nem mehetek vízbe pár napig, és nehezemre esik a járás, szóval lett egy kis időm. Igazából nem is baj, ez egy üzenet, hogy üljek le, és tényleg ne csináljak semmit. Olvasgatok, gondolkozom, fúj a szél a tenger felől, ennél rosszabb dolgom ne legyen. Dr. Pruittipong Kwantiworapong szerint mondjuk muszáj kicsit járkálni a vérekingés miatt. Tényleg így hívják, nem olyan, mintha a Galaxis útikalauzból menesztették volna?

Az egész utazás onnan jött, hogy mindig is szerettem volna télből a nyárba menni, de valahogy nem sikerült elköteleződnöm hónapokkal előre. Aztán jöttek a noszogatások az univerzumból: barátnőm kérdezte, hogy nem megyek-e vele meg a férjével Thaiföldre; aztán meghalt az egyik évfolyamtársa, aki ugye velünk egyidős, ami ráébresztett, hogy az élet véges; egy kollégám pedig megkérdezte a szülinapomon, hogy miért nem ajándékozom meg magam valamivel a bakancslistámról. Szóval augusztusban impulzusvásároltam egy repülőjegyet. Azt se néztem, mikorra szól, csak lemásoltam a többiekét. Aztán a főnökömnek jeleztem, hogy akkor én a kéthetes szabimat januárban venném ki, majd később rájöttem, hogy ez nem is két hét, hanem három, de ő jól reagált, miszerint megérdemlem. Év végére én is úgy éreztem, hogy megérdemlem, nem nagyon utaztam az elmúlt két-három évben, nem is nyaraltam rendesen, most nyáron például a Bátor Táborra áldoztam a szabimat. Plusz novemberben egyik napról a másikra kipöckölt az életéből egy ember, akinek a fél vesémet odaadtam volna, szóval tényleg úgy érzetem, ideje egy kicsit kiszakadni mindenből. Tízezer kilométer távolság, hat óra időeltolódás, negyven fok hőmérsékletkülönbség. Ez kell.

A kétszer hat órá repülőút vége felé azért már inkább azt éreztem, hogy átmenni egy másik kontinensre egyáltalán nem normális dolog. A repülőutunk egész tűrhető volt, eltekintve attól, hogy a második útszakaszon olyan hidegre volt állítva a légkondi, hogy mindenki kabátban ült, az utastér egy merő szipogás és krákogás volt. Egy kopasz bácsi a fején nejlonszatyorral próbált védekezni a süvítő fagy ellen, nem sok sikerrel. Én kapucniban és sálban ültem katatón állapotban, csak az Ázsiában divatos óriásturházásokra rezzentem össze. Nem tudom pontosan: a turházás az egész folyamat, aminek a végén köpés is van? Vagy használhatom csak arra a felszívásra, amit szerencsés esetben nem követ taccsanás? Sajnos nekem már az első szakasztól is hánynom kell. Mindenféle testváladékkal viszonylag jól tűrök, macskahányástól a kisbaba fosig, de a takonnyal nem vagyunk barátok. Elég jól ismerem az egyes népcsoportok takonykezelési szokásait, nemzetközi eseményeken nagy ívben kerülöm a spanyolokat és a kínaiakat. Jó ötlet nekem Ázsiába menni, amikor két dologtól irtózom: a takonytól és a rovaroktól…?

Megérkezésünkkor azonnal szembesültünk a kommunikációs nehézségekkel. Első körben taxisunkkal. Thaiföldön az emberek nem beszélnek angolul, vagy ha igen, azt mi nem értjük, mert olyan jellegű akcentusuk van, mintha valaki úgy próbálna beszélni, hogy nincs nyelve. Ez még nem lenne baj, de én még olyan országban nem voltam, ahol kézzel lábbal se sikerült volna megértenünk egymást. Nehezítő tényező, hogy ha nem értik, amit mondasz, akkor is mosolyognak, és úgy tesznek, mintha értenék, és eleinte te is elhiszed, hogy a problémád meg lesz oldva, de nem. Ez az ázsiai néplélek sajátja? A világ nyugati felén megoldják vagy megmagyarázzák, hogy miért nem oldják meg. Szicíliában csitítanak, hogy tranqille, tranquille, hülyének néznek, hogy neked ez miért probléma, aztán megsértődnek, hogy feltételezed, hogy nem fogják megoldani. Itt meg mosolyognak, persze, meg lesz oldva, aztán mosolyogva mondják másnap, hogy ja, nem.

És nem tudnak térképet értelmezni, thai betűset sem. Ennek az okára nem sikerült rájönnöm, talán mindegyiküknek olvasószemüveg kellett volna, akivel kísérleteztünk, mindesetre a saját környékük térképét sem ismerték fel semmilyen távlatból. Taxisunk (!) sehogy nem bírt rájönni, hogyan kéne ejutni a szállodáig, mindenáron az én navigációmmal szeretett volna menni, amire én nem igazán akartam áldozni az adatforgalmamat. Akkor még befeszült kelet-európai állapotomban voltam, kissé elvi kérdést is csinálva ebből. Végül minimális navigáció, GPS nyomkövetés és magyar instrukciók segítégével célhoz értünk.

Folyt köv.