Egy éve, két éve…

Egy éve is Európa Kiadó koncerten voltam, meg most is. (A Zseni sajnos nem volt ott.) Vicces volt látni, ahogy negyvenes-ötvenes családapák ugrálnak és pogóznak a Megalázó, durva szerelemre. Én is ugráltam. Egy dolog hiányzott valahogy, ahogy néztem a kimenőre jött párokat, a srác mellőlem, a pólóban, amit én vasaltam, a póló felvette a teste melegét, érzem a kezemmel a derekán, rámmosolyog, megsimogatja a vállamat, kérdés nélkül tudja, hogy hozzon-e még egy sört, és ingatja a fejét velem együtt, hogy sok a mély.
 
img_5705

Szigorúan véve

Eljöttem egy koncertre, még inkább betegen mint nem, felvettem egy sötétzöld garbót, valamint a “hagyjon mindenki békén” típusú szigorú napközis tanítónéni arckifejezést – sok a magas, sok a mély -, és még így is kaptam egy sört… Ez van: megközelíthetetlennek kell lenni.

London

Fura hely ez a London. Tizennégy éve volt, hogy ennyit róttam az utcákat egyedül, és valami nagyon hasonlót éreztem akkor is. Városi lány vagyok, szeretem a nagy városokat, ahogy körülölelnek, mindig van mit enni, mindig van kihez szólni, és kényelmesen lehetsz magányos. Tizennégy éve egy London melletti kisvárosban voltam – ahogy a nagymamám mondaná – kiküldetésben három hónapig. Szuper remete-élmény volt, megvilágosodás közeli. Azon kívül is, amikor Kérivel buliztunk a Heavenben, és utána nem találtam ki a vécéből a Euston állomáson…

És ez most vagy London vagy én vagyok megint ebben a fura lelkiállapotban: egyszerre éreztem magam szerencsésnek és elhagyatottnak, vagánynak és kicsinek. Persze az se segít, hogy összeszedtem valami durva náthát, és hiába toltam a paracetamolt, attól még nem voltam valami jól. De nem érdekelt, végigjártam az összes helyeket, és direkt stake pie-t ettem a halasnál, és nem vettem cipőt hetven fontért, és aztán hazamentem a Boriékhoz, ettünk házi pizzát és nevettünk a hülye angol tévéműsorokon. És rohadt jó volt. Még hazautazás előtt találkoztam Sárával, iszonyat lelkes volt, azzal az áttetsző fehér bőrével, mint valami angyal, a fülemben cseng, ahogy azt mondja: nem muszáj…

Most már itthon vagyok izolált, betegen. Kellett nekem mondani, hogy milyen jó lenne itthon tespendni, most tessék. Annyit fetrengtem a kanapán a termo pokróc alatt, hogy totál elektrosztatikus lettem és a macska már nem mer rám jönni. És olyan zöld a fejem és koszos a hajam, hogy felmerült bennem, hogy kaját se fogok rendelni, mert még a pizzafutár előtt is vállalhatatlan vagyok, de aztán persze meggondoltam magam.

Szóval London ilyen. Vagy én.

img_5498

Aztán visszabújnék

Jaj, neki milyen jó dolga van, ilyenkor annyira itthon maradnék, és visszabújnék az ágyba, vagy a kanapén rendezkednék be egy termo pokróccal meg egy távirányítóval, talán rendelnék valami kaját ebédre, valószínűleg egy fél órát válogatnám, hogy mi legyen az, közben menne valami Gyilkos sorok vagy ezeréves Cobra 11 vagy Knight Rider, innék teát, kávét vagy forró csokit vagy mindezeket egymás után, és csak azért kelnék ki az ágyból, hogy megzabáljak mindent a fiókból, olvasnék addig, amíg be nem alszom, mellkasomon a doromboló cicával, aztán melegem lenne és kiszellőztetnék, aztán hideg lenne, visszafűtenék és visszabújnék az ágyba.

 15036285_1198843526863624_5424291465545844050_n

Apám nélküli magányosságom

Van ez az apám nélküli magányosságom. Nem hiányérzet, hanem annak az érzése, hogy egyedül kell megküzdenem a világgal, miután az apám lánya lettem, immár az apám nélkül.

Valaki mondott nekem valamit, épp nem esett jó talajra, nem jött jókor. És most nem is az a lényeg, hogy jogos volt-e, meg hogy bírom-e a kritikát. Mikor hogy… Emésztettem, elmondtam egy pár embernek, mint mindig, és nagyjából megnyugodtam, de az hasított belém, hogy az apám az egyetlen, aki fenntartás nélkül támogatta a dolgaimat. Oké, ott volt még a Nagymama, de még ő is ingatta  a fejét néha (“azt azért tudod, hogy ennek a fiúnak a szeme se áll jól”). És hát ő sincs már, ami nehezíti a dolgot. Ott a tesóm, aki brutálisan őszinte, és még nálam is kritikusabb, amit amúgy imádok. Anyu, aki mindenben a veszélyt látja, ami amúgy nagyon praktikus. Ott vannak a barátaim, akik a saját dolgaikon átszűrve látják a világot, ami amúgy tök normális. Ott vannak a kollégáim, akik sajnos nem félnek tőlem eléggé ahhoz, hogy ne mondják meg a véleményüket, ha valamit túltolok. (Kéne csinálnom velük valamit…) És bár alapvetően szükségem van más nézőpontokra, és nyilván nem hasznos az állandó bólogatás a jellemfejlődés szempontjából, de én nem akarok mindig jellemfejlődni.

Szóval ott volt az apám, akivel egyébként egy csomót vitáztunk a világ dolgairól, de velem kapcsolatban a legnagyobb kritikája legfeljebb az volt, hogy néha kiröhögött, de még akkor is azt mondta, hogy jól van ez így, jól gondolod, nincs mitől félned, a hallgatóságnál egészen biztosan jobban értesz ehhez a dologhoz, csináljad csak,  Zsuzsikám, minden csoda három napig tart, ez az ő hülyesége, az ő fejében van, Zsuzsikám, szarni rá.

És ha ő nem mondja, hogy Zsuzsikám, ez így jó, akkor ki mondja? Ha ő nem mondja, akkor nincs is így, és ha ő nincs, akkor én sem vagyok… Kicsit megint egyedül volt az apja lánya. Ezt meg kell még élnem párszor, valószínűleg teljesen nem múlik el soha.

Kozmikus kék szemek

– Áh, tudom, a kozmikus kék szemek! – mondta a Zseni, miután felismert, mosolygott és integetett. (Mondtam már? Felismert és köszönt! – asszem ezt tíznél többször mondtam el a későbbiekben…)
– Nem, Balaton-szépségű szemek – mondtam, és majdnem hozzátettem, hogy “klasszikust csak pontosan”, de végül nem tettem, mert magamra gondoltam volna, nem rá, de ez az ő estéje volt, nem az enyém. (Olvasta, olvasta!)
– Olyan is van, de nem, hanem gyönyörű szép, kozmikus kék szemek – mondta. Mégis hogy van az, hogy ezt úgy tudja mondani, mintha valami kedvenc kis állatkája lennék? A kedvenc kis báránya, mondjuk. Vagy kis kecskéje. Az udvarlás legkisebb szikrája nélkül, jól van na, jól van, kiskutyám. De attól még… Basszus, azt kellett volna mondanom, hogy “meg lehet még, az ami elveszett”! Öööö, úgy érzem, most vagyok nyitott egy új kapcsolatra. Mármint nem vele. Csak mielőtt tök meghülyülök. Mármint.

Soha senkinek nem fogjuk elmesélni

A kép apropóján hadd meséljem el a legvadabb Vad Fruttikos koncertélményemet – ha már megkérdezte ma egy kollégám, hogy teljesen meghülyültem-e. Nem hülyültem meg, csak én egy ilyen szerelmes típus vagyok – ahogy a volt pszichiáterem mondaná, “Zsuzsa, maga egy ilyen szerelmes típus” -, és ha nem vagyok szerelmes, akkor rajongok, a rajongás a szerelem egy kellemes fajtája, idegesítő kötöttségek nélkül. Szóval végülis de, annyira pont vagyok hülye, hogy nemrég kitaláltuk Henivel, hogy elmegyünk egy Vad Fruttik koncertre egy szerdai napon Gyöngyösre. Hét közben. Vidékre. Poénnak indult, de aztán meggyőztük magunkat, hogy igazából menők vagyunk, kravmaga után hárman kocsiba pattanunk, és elmegyünk Gyöngyösre, nincs is olyan messze, és megnézünk egy ilyen vidéki klubkoncertet, ami mennyivel vagányabb már, mint ezek a nagy, Budapest Parkos, többezres bulik. Megvettük a jegyet, mindent kitaláltunk logisztikailag, volt nálunk kaja, szempillaspirál és mini-hajvasaló. Én kicsit paráztam az éjjeli vezetés miatt, de minden jól ment, parkolóhelyünk is volt, mondjuk olyan üres és csöndes volt a város, hogy a nemkopogós cipőnk visszhangzott az utcákon. A klubba valahogy nem tudtunk bejutni, mert sehol sem volt nyitott ajtó, és az erkélyen cigiző srácoktól kértünk segítséget. Akik azt mondták, hogy ott aznap biztos nincs buli. Mi erősködtünk, hogy de, mindjárt meg is nézem az eseményt – amit persze nem jelöltünk be, mert hát csak nem akartunk szembesülni a kérdésekkel, hogy tényleg ennyire nem vagyunk normálisak… Szóval nézem az eseményt, erősködök, hogy ez az a hely…

– És melyik hónap…?

És akkor nagyon nagyon nevettünk. Aztán megesküdtünk, hogy ezt soha senkinek nem fogjuk elmesélni.