Szombat cikk: Tindertől a sadhenig

A nyomtatott Szombatban jelent meg februárban. Zsuzsinéni-féle infotainment.

https://www.szombat.org/hagyomany-tortenelem/tindertol-a-sadhenig

Reklámok

Dzsuvahaj

Jelentem, rekordot döntöttem, egy hétig nem mostam hajat. Ez talán valakinek sztenderd, de én háromnaponta mosok hajat, szóval a hét során egyre inkább aggódtam, hogy a hajam önálló életre kell és lemászik a fejemről. Egyébként az ötödik nap után már nem lett sokkal gusztustalanabb. Ez egy tanulság.

Annyi volt, hogy szombaton, meg az előtte való napokban nagyon elfáradtam. A fesztivál napján hatkor keltem, az app szerint húszezer lépést tettem meg, délután háromig nem ültem le, este hétkor még cuccokat fuvaroztam a raktárba, este tízkor még húztunk egy második tombolát, tizenegykor még pénzt számoltunk, aztán utána ihattam volna, de addigra már annyira fáradt voltam, hogy már az se ment. Utólag is bocs, ha nem voltam jó fej, fáradtan nem vagyok jó fej – még akkor sem, ha amúgy a fáradtságom euforikus örömmel keveredett. Állati jól sikerült az egész, annyira büszke vagyok magunkra!

Aztán vélhetően a fáradtság okán, hétfőre le is döntött a nátha. Mivel én hazaküldök mindenkit, ha beteg, példamutatóan én is otthonról dolgoztam. Így alakult ki a kritikus hajhelyzet. Úgy tűnik, öregszem, mert ezzel a dzsuva hajjal csütörtökön elmentem kozmetikushoz – őt egészen biztosan nem zavarja az ilyesmi, a négyes-hatos utazóközönségének hajállapota pedig igen nagy szórást mutat, így nem vetettek rám követ. Vagy ha akartak is, én nem vettem észre.

Aztán kellett vennem egy farmert, mert a fesztiválon kiszakadt az utolsó hordható farmerom is, mármint nem vadultam a fesztiválon, csak addigra jutott el oda, ahova minden farmerom, hogy kidörzsölődik a combomnál, és nincs a cuki anyósjelöltem, aki szépen megvarrta nekem ezeket, száz szónak is egy a vége, lementem koszos hajjal tegnap, és vettem egy darab farmert. Mert öregszem, és nem vettem mintás trikókat, meg úgy egyáltalán: kellett nadrág, elmentem a boltba nadrágért. Többszörösen öregszem.

Még még annál is többszörösen: a náthásan fetrengés közben becsípődött egy ideg a derekamban. De ma hajat mostam, úgyhogy szép frizurával tudok lebotorkálni a kocsmába.

Charity feszt

Én

Már kivasaltam a BBM Crew pólómat, nem vagyok valami nagy punk. Szombaton Charity Fest – Az Adományfesztivál. Tombolafelelős vagyok és általános problémamegoldó. Eredetileg azt terveztem, hogy fekete garbót veszek és szigorú szemüveget, aztán egész nap headsettel a fülemben irányítok mindent, ami szembe jön. De walkie-talkie-m lesz, fehér pólóm és remélhetőleg nem fogok kiabálni.

Mi

Amikor frusztrál minket a megoldhatatlan világ, annyira jó, ha van valami, amire ráhatásunk van. Még jobb, ha ehhez van egy csapatunk. Nem menthetünk meg mindenkit, de csinálhatunk száz szendvicset, ami aznapra embereknek vacsora. Bármi is történjen éppen ebben az országban, mi csináljuk, amit tudunk. Mi. Akkor is éreztem a „mi”-t, amikor a tombolaajándékokat gyűjtöttem, annyi segítőkész, nagyvonalú emberrel találkoztam.

Te

Ehhez a „mi”-hez annyi módon lehet csatlakozni. Gyere ki holnap, és érezd jól magad! Délelőtt ingyenes, gyerekkel is jó programok a Dürlinben. Adj vért, tetováltass (ebben a sorrendben), egyél, játssz, vegyél tombolát. (Vegyél tombolát!) Este pedig koncertek a Dürerben. Az esemény: https://m.facebook.com/events/2281410212131053?ti=ia

Az égiek

Nem fog esni.

Pumukli

Keresek majd olyan képet, amin Lenon vagyok vagy Hernádi, de most épp egy olyan akadt a kezembe, amin egy másik híres figurára _hajazok_ Éder mester asztalos műhelyéből. Mondjuk eléggé cuki voltam, meg kell hagyni.

Helyek Budapesten

Tegnap a buszon beszélgetésbe elegyedtem turistákkal. Egyikük, egy olasznak kinéző bácsi megkérdezte, hogy itt lakom-e, és ha igen, akkor mondjam meg, hogy ilyen szar idő lesz-e holnap is. Mondtam, hogy szerintem nem; mint igazi pesti lokálpatrióta, én is a telefonomon néztem meg, és csodálkoztam, hogy ők miért nem teszik ezt. Simán lehet, hogy csak mediterrán módra, kedélyesen ismerkednek a helyiekkel – gondoltam. Aztán ahogy elkezdtek egymás között beszélgetni, kiderült, hogy izraeliek, úgyhogy nagy örömmel mondtam, hogy áni kcát medáberet ivrit, amitől eléggé felvidultak, és azt is meg akarták tudni – ha már így összefutottunk –, hogy hol egyenek és hova üljenek be este. Elég kevés időnk volt erre, és még azt is el kellett magyaráznom, hogy Budáról hogy jutnak át metróval Pestre. Viszonylag nehéz volt az egyikük mobilján angol, szótáras billentyűzettel nehezítve begépelni a Batthyány teret, miközben próbáltam megérteni, hogy az előző napi vacsorahelyük miért nem volt jó, ami alapján héberrel kevert angolul próbáltam tippeket adni. Hatan beszéltünk egyszerre, ebből egy kisgyerek, a csapat egyik tagja elejtett egy üveges nescafét és egy ásványvizet, teljes volt a ribillió, de közben egy csomó mindent értettem abból, amit beszélnek, menő! Ami égő volt, hogy nem igazán sikerült eltalálnom, hogy a Batthyány hány t, hány y vagy i, de még égőbb, hogy nekem igazából erről a témáról nincs ilyen két buszmegállós elevator speach-em – vagy nevezzük kétbuszmegálló speach-nek. Sőt, még utána is gondolkoztam, de nem tudom, hogy én hova küldenék turistát enni.

Szóval. Jó lenne, ha lenne nekem egy ilyen kompakt kis listám. Úgyhogy írjátok meg légyszi, hogy ha külföldieknek kéne tanácsot adni, akkor hova küldenétek:

1) enni – nem turista helyre, olyan hely kéne, ahova a local people-ok járnak, nem muszáj, hogy magyarosch legyen;

2) magyar kaját enni – ha az előbbi helyen nincs;

3) beülni valahova iszogatni;

4) partizni – ha az előbbi helyen nem lehet;

5) egyéb, éspedig.

Arcüreges

Arcüreges vagyok, aranyoskáim, aztán annyi minden gyógyszert kell szednem, követni se tudom. Mert az antibiotikum miatt kell probiotikum, bár persze több iskola is van a mindenképpen kelltől a teljesen értelmetlenig, én mindenesetre szedek, de ugye azt három-négy óra különbséggel kell bevenni. Aztán kell még valami nyákoldó vagy köptető – érdekes módon a testváladékok közül egyedül a takonnyal vannak problémáim, erre persze csak az szorul bele az arcomba. Azt hiszem a testváladék és a nyákoldó szavakkal is problémáim vannak, hogyha jobban belegondolok. Szóval az antibiotikum kinyírja, a nyákoldó kipurgálja, a probiotikum meg helyre hozza. Aztán szedek még vasat vérszegénységre, meg szelént a pajzsmirigyemre, ezeket meg nem lehet együtt beszedni. Be vannak állítva emlékeztetők a telefonomon, hogy mikor mit, gondosan kitaktikáztam a rendszert, nehezebb volt, mint a logikai felvételi az Alternatív Közgazdasági Szakközépben annak idején (nem vettek fel). Reggel elolvastam valamit újra, és észrevettem, hogy a vasat nem javasolt bevenni a következőkkel: tej, kávé, teljes kiőrlésű gabona, gabonapelyhek – és akkor ezen a ponton annyit mondtam, hogy azbeszmegbassza vagy valami hasonlót, és úgy döntöttem, kávéval meg szelénnel fogom bevenni a vasat és ráiszok kétszer annyi nyákoldót, rohadjak meg.

Rémes öregasszony leszek, meg kell hagyni, vagyis tulajdonképpen már az vagyok, ilyen párbeszédeket folytatunk a húgommal:

– Kéne neked olyan orrspray.

– Milyen?

– Tudod, olyan proteinos.

– Proteinos? Mármint szteroidos?

– Ja, igen.

Orrspray ide vagy oda végül elmentem fül-orr-gégészhez, ahol már megint nem vettek emberszámba, kedves mosolyomra sem reagáltak, csak megvizsgáltak hat perc alatt. Bár van abban valami szorongásoldóan praktikus, hogy úgy kezelnek, mint a kutyusokat vagy a gyerekeket, akiknek úgy adják be az injekciót, hogy idejük se legyen észrevenni, hogy mi is történik velük. Csak megmelegítette a kis tükrét, megfogta a nyelvemet, mondjam, hogy í, semmi bevezető, hogy most megnézem az orrmanduláját vagy tudomisén. Biztos így tanítják szakmailag. Nem kell mondani. Még megijednék az információtól, hogy kis kezit csókolom, akkor ezt a dolgot most földugom az orrába. Kettőt pislantottam, és már fel is dugta az orromba a… mit is… stroboszkópot, nem, fonendoszkópot. Megvan: endoszkópot! Már fel is dugta, azt se mondta, fapapucs. Mondom, rettenetes öregasszony leszek, ilyenekkel fogok traktálni mindenkit.

Három éve

Vakondrémítő… Annyit tudok ezeken röhögni. Nem mintha anélkül nem lenne sok emlékem, de azért hálás vagyok magamnak, hogy le is írtam egy csomót. Ma három éve halt meg.

***

Híradó: Nagyon fontos, hogy ne adjunk élő állatot ajándékba.

Apám: Előbb gondosan vágjuk el a nyakát.

***

Délután nagy bográcsevés lesz – apám szerint az olyan népi hagyomány, mint a kakasütés.

***

Anyu elment a Sparba vakondriasztót venni – amit apám vakondrémítőnek hív, nyilván.

***

2004.11.18 9:48

Tegnapelőtt Anyám megkért, hogy vegyek vele tévét, mert a régi elromlott. Egyszerű mondat, szépen fordítható. Tegnapelőtt Anyám megkért, hogy vegyek vele tévét, mert a régi elromlott. Nem? Szép, világos. Természetesen annyira nem volt egyszerű. Ott kezdődött, hogy a szelekció (két perc) végére maradt két tökéletesen egyforma, forintra ugyanannyiba kerülő tévét: egy Samsung és egy Panasonic. Itt kezdődött a tipródás, és engem való kérdezgetés, hogy melyik legyen. Én nagyon türelmesen azt mondtam, hogy szerintem mindegy, amelyik neki jobban tetszik, nekem amúgy Samsung van, az jó. Nem tudja. Jó, felhívom Fontos Embert. Figyelj, ha választanod kéne… Szerinte Samsung.

– Anyu, szerinte Samsung.

– Hát, asszem a Panasonic lesz…

– De miért?

– Mert az jobban tetszik. És megkérdeztem a szakembert – mutat a húszéves eladó srácra. – Jó, de akkor engem mindek kérdezel, ha már kitaláltad?

– És nézd meg, ebből itt kilógnak ilyen izék…

– Jó, anyu, vegyük a Panasonicot.

– …és ezek útban lennének, mert…

– Vegyük a Panasonicot, látom, hogy eldöntötted.

– …mert nincs elég hely.

– VEGYÜK a Panasonicot – próbálok megnyugodni.

Végül megvettük, taxival vittük haza, előtte odaszóltam a Húgomnak, hogy amennyiben az apu úgy érzi, hogy vettünk tévét, akkor jöjjön le segíteni. Nálunk az a szokás, hogy ha valami elromlik, akkor Apám szerint meg kell javítani, Anyám szerint újat kell venni, ezen összevesznek, de nem zárják le a vitát, Anyám másnap megveszi, Apám meg nem szól érte egy büdös szót se. Most is így lett volna, ha nem derül ki, hogy Anyám rosszul mérte le a tévé helyét, ezért 2 cm híján nem fér be az új tévé a régi helyére. Itt már csehszlovák-olasz koprodukciós családi vígjátékba csaptunk át. Én megpróbáltam oldani a hangulatot azzal, hogy a macskát tréfásan behelyeztem az új tévé dobozába, de kicsit túlbecsültem a humorérzékét – innentől kezdve hisztérikusan nyávogott. Apám olvasószemüvegben instruált minket, mindenki üvöltött, én üvöltve okoskodtam, remek volt. Egy ponton Apám felvetette, hogy szétveri baltával a szekrényt, de ezt a megoldást végül leszavaztuk. Végül persze Anyám találta ki a most nem részletezendő megoldást, addig is a tévé egy asztalkán pihen a tévé helye előtt. Aztán jött a programozás, amit Apám úgy tervezett, hogy idegbeteg hangon felolvassa nekem az angolról németre (onnan talán üzbégre) és onnan magyarra fordított használati utasítást – közben stilisztikailag és logikailag ócsárolva azt -, én meg programozok. Én felvázoltam neki a két lehetőséget: vagy odaadja a távirányítót és csöndben marad, vagy megcsinálja ő. Az előbbit választotta, és tíz perc múlva kész voltunk – a szó minden értelmében. Annyira klasszikus volt, vigyorogva mentem haza. Imádom őket.

***

2005.01.12 9:08

– Szia hülyegyerek – hallom Apám kedvesen búcsúzó hangját, ahogy csukom be magam után az ajtót. Vigyorogva megyek a buszmegállóba. Legutóbb megkérdeztem tőle, hogy szerinte egyre hülyébb vagyok-e. Mire azt válaszolta, hogy “nem, Zsuzsikám, csak fejlődsz”.

***

2006.12.18 18:51

– Apu, jó lesz az, ha a Stefániánál szállunk le?

– Nekem bármi jó.

– Te nem vagy egy autokrata apa modell…

– Hát nem.

– Miért?

– Mert nekem volt egy olyan, és abból egy elég volt.

– Autokrata volt?

– Az apám? Hát ő azt szerette volna, ha egy sarokban ülök öltöny-nyakkendőben, és fél évesen lehetőleg késsel-villával eszem az anyatejet.

– És akkor hogy nem lettél olyan, elhatároztad, vagy csak úgy jött?

– Csak tudtam, hogy én nem úgy fogom csinálni. Meg tudtam, milyen gyereknek lenni felnőttek között, és nem felejtettem el.