Szellem cicák, szellem apák

Mindig úgy képzeltem, ahogy végül történt. Hogy majd egyszer hazamegyek, és nem jön elém az ajtóba, mint tizenhat éven át minden egyes alkalommal. Hogy ott fog gubbasztani az ágy alatt, és akkor tudni fogom, hogy itt az idő. Így lett, mégis… Napokig nem tudtam kiverni a fejemből, hogy túl gyorsan operatívba raktam magam; onnantól, hogy telefonos segítséggel eldőlt, nincs mit tenni, alig egy óra múlva már el volt altatva. Marcangoltam magam, hogy még kellett volna egy kicsit babusgatni, de igazából nem a haldokló cicát, azt már ő se szerette volna, hanem a még oké cicát. De ez ugye lehetetlen, egyébként pedig már hónapok óta búcsúzkodtam tőle.

Szorongatott a gondolatot, hogy haragszik rám. Azt az egy darab keserves nyávogását óránként másképp értelmeztem. “Segíts rajtam!” vagy “Hagyj békén!” Azzal nyugtattam magam, hogy amikor engem altattak legutóbb, az mennyire békés érzés volt, talán neki is. De egész nap egyedül… “Miért hagytál itt?” Vagy talán szándékosan választott olyan napot, amikor nem voltam otthon? Hosszú órákon keresztül idéztem fel a képet, ahogy ott fekszik, és ahogy megpróbál felállni. Értelmetlen, hogy ezzel kínzom magam, vagy talán pont az a jó, ha addig nézem újra és újra és újra, amíg “pixelekre esik szét”? De, de, de, katt, katt, katt… A sok kattogástól annyira szorongani kezdek, hogy aludni se tudok.

És akkor apámra gondolok.

Ő volt egyedül a halálakor, ő félt, ővele nem voltam ott. És akkor persze bőgök, és együtt félek velük visszamenőleg, az ágy alatt kucorogva és a kórházban. Miért kell ennek ilyen méltatlanul történni? Zsuzsikám – mondja erre megidézett apám.

– A halál már csak ilyen méltatlan.

Furcsa mód kicsit megnyugtató gondolat, ez kívül esik az én mit csinálhattam volnáimon. Persze ettől még másnap sem enged a feszítő szomorúság, a lakásban mindenütt macskányi méretű kis vákuumok, a nem előjövő macska hiánya, a mindenütt helyett sehol se alvó körcica üres lenyomata. Volt, nincs. Voltak, nincsenek. Minden arra a sírós hangú, kétségbeesett gondolatra szűkül le, hogy nem lehet visszacsinálni.

Aztán ebben a fájdalmas szomorúságban valahogy megint megjelenik apám, és nem csak hallom, hanem látom is lelki szemeim előtt. Ugyan mi azzal a gond, ha a racionálisnak tűnő idegbaj helyett egy kis irracionális képzelődés nyugtat meg? Apám csíkos pizsamában van és köntösben, természetesen olvasószemüvegben. Szumbát a hóna alatt tarja sután, és jókedvűen azt mondja:

– De hát jól van már, jól vagyunk itt mindannyian!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s