Lehántolva

Napok óta megy a fejemben a monológ az illúziról és annak lerombolásáról. Egy illúzióval kevesebb, azt hittem különleges vagyok, de nem vagyok, és akkor értéktelen vagyok, erre jutottam. Ezt is túltolom persze. Ugyanolyan hévvel rombolom le, ahogy felépítettem, ahogy az oltárra virágokat tettem, a mesére csillámokat szórtam, ahogy egy-egy szót kitágítottam egy egész világgá, a kis világommá a fejemben, most ugyanazt csinálom visszafelé, ugyanúgy egy szóból építek hadsereget a saját érzéseim ellen, napalmot rá, kihányok mindent, ledugom az ujjam a torkomon, ki innen, levakarom a húsom csontig, hadd fájjon. Vajon, ha lehántolok magamról mindent, amit mások miatt csinálok, akkor vajon mi marad belőlem?

Nem vezetek jól, türelmetlen vagyok és figyelmetlen. Jazzt hallgatok, jazz, nem is szeretem, minek hallgatom. A lehántolásos szöveg megy a fejemben, de közben valahogy vidám vagyok, a vidám jazz zene egyszerre idegesít, és jókedvre derít, és rájövök, hogy amikor megszűnik a fejemben ez a végtelen monológ, akkor… és igen, ha egyszer írok majd egy könyvet, az lesz az utolsó sora, hogy…

Puff, ebben a pillanatban nekimegyek az előttem lefékező teherautó sarkának, viszi magával a jobb visszapillantó tükrömet, mondhatni lehántolja. Lehántolja bazmeg, mennyire ironikus, kikapcsolom a vidám jazz zenét, bekapcsolom az elakadásjelzőt, ezt meg szimbolikusnak érzem, elakadás, csodálatos. A sofőr kiszáll, gúnyos tekintettel néz, lassú mozdulatokkal megtapsol, köszönöm, ez jelen pillanatban igen jól esik, tapsold meg az egész béna életemet. Bocs, én voltam a hibás, kényszeredetten vigyorgok, mindig én vagyok a hibás, teszem hozzá gondolatban, beadok egy tükröt, mondja ő, és végre mosolyog. A tükör nehéz, mint egy ember feje egy másik ember ölében. Leteszem magam mellé az anyósülésre, fekszik ott, mint valaki kis döglött állat, nincs baja amúgy, csak meghalt. Lerakom inkább a földre, nem akarom látni. Szomorúan hajtok tovább, nincs további beszélgetni valónk a másik sofőrrel. Hiányzik a tükör, vagyis inkább a kép, amit a tükörben szoktam látni, bár az is illúzió, vigyázat, az objektumok a tükörben közelebbinek látszanak a valóságosnál! Vagy távolabbinak? Visszakapcsolom a vidám jazz zenét, az autó csak egy tárgy, meg lesz szerelve, a tükör vissza lesz rakva, és egészen biztos vagyok benne, hogy az én kis illúzió-világom is újra lesz építve, hogy ne legyek ilyen fájóan üres.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s