MeToo

Az elsőt nem is tudom, hova soroljam, zaklatás volt-e vagy “bullying”. Hetedikes voltam, amikor a fiúk egyik napról a másikra megkamaszodtak, és ez abban nyilvánult meg, hogy elkezdték fogdosni és csapkodni a fenekemet. Nem mindegyik, olyan hatan-nyolcan. Minden szünetben, heteken keresztül. Csak az én seggemet. Játékot űztek belőle, erősebbek és gyorsabbak voltak, sehogy sem tudtam védekezni, semmi sem állította meg őket. A lányok tanácsokat adtak, hogy ne figyeljek oda rájuk, hátha abbahagyják vagy rúgjam őket tökön, de erre nem voltam képes. Rimánkodtam, veszekedtem, üvöltöztem. Egyetlen egyszer sikerült az egyiküket úgy pofon vágnom, hogy az ujjaim nyoma ott maradt az arcán, de ez sem vette a kedvüket, csak olaj volt a tűzre. Valahogy azt éreztem, hogy a lányok irigykednek rám az egész miatt és utálnak, én is utáltam és hibásnak éreztem magam, egy csapdába szorult kis állat voltam. Az osztályfőnöknek nem szóltam, nem bíztam benne, bigott vénasszonynak tartottam, és biztos voltam benne, hogy egy kis kurvának fog gondolni. Végül a szüleimnek szóltam, anyu jött be az iskolába. Azt hiszem, az egész osztály előtt sikerült az osztályfőnöknek letolni a fiúkat, erre nem nagyon emlékszem – szerencsére -, csak valami fura gyomorgörcsöm lesz, ha megpróbálom felidézni. Viszont legalább abbahagyták, és áttértek egy másik lányra, akinek viszont melle volt, az érdekesebb lett akkor.

Hogy ez milyen károkat okozott a nővé válásom érzékeny időszakában, nem tudom, mindenesetre egy évtizedig olyan pulcsikban jártam, ami eltakarta a fenekemet, és kellett még egy évtized, mire megbarátkoztunk, a seggem meg én. Ennél most nem szeretnék mélyebbre ásni.Az utca tapizós, zaklatós férfinépével viszonylag kevés összeütközésem volt. Soha nem öltöztem kihívóan, miniszoknyám, dekoltázsom sosem volt – de rá kellett jönnöm, hogy a zaklatás nem ezeken múlik. Pedig még van egy olyan fejem is – szerintem -, ami nem készteti arra az embert, hogy illetlenséggel próbálkozzon, az arcomra van írva, hogy be fogok szólni. Bár az is lehet, hogy pont ez kell a kihívás. Azoknak a férfiaknak, akik az évek során hozzám dörgölőztek a buszon. Ezeknek szoktam ugyanis szólni, közepesen udvariasan, nem túl hangosan, de remekül érthetően, hogy vegyék le a kezüket a seggemről vagy adott esteben vegyék ki a farkukat az aurámból. 

Húszéves koromban néhány, akkor idősnek tűnő, negyvenéves fickóval dolgoztam együtt, akik folyamatosan tolták a viccesnek gondolt beszólásokat, ott megtanultam zavarba jövés nélkül beszélni bármiről. Igazából amúgy sem voltam szemérmes soha. Ezt fel is használtam mindig arra, hogy szóvá tegyem, ha valamit nem tartok elfogadhatónak, például megmondtam a kollégámnak, aki simogatta a hátamat, hogy hozzám egyetlen férfi érhet jelenleg, és az nem ő. Persze akkor én voltam a furcsa. “Neked problémáid vannak az intimitással.” Válaszom az volt, hogy az én létező vagy nem létező problémáimtól tekintsünk el, és legyen az, hogy nem tapiz. Aztán volt még egy vitánk arról, hogy szerinte ő lehet ilyen “udvarlós, érintős”, ezt nagyon sok nő szereti, és akit zavar, az majd szól. Szerintem pedig nem élhet vissza a hatalmával – ami volt neki -, és nem hozhat nőket ilyen helyzetbe, mert nem mindenki ilyen karakán mint én.

Aztán egyszer bennem is megfagyott a szó. Egy proktológiai vizsgálaton voltam, a vizsgáló ágyon feküdtem oldalt, letolt gatyával, bugyival, az orvos a hátam mögül néhány gyakorlott mozdulattal megvizsgálta, amit kellett. Engem nem zavarnak az ilyen helyzetek, ilyenkor egy megszerelni való tárgy vagyok, és általában így is nyúlnak hozzám. A probléma az volt, hogy a vizsgálat után az orvos megpihentette a kezét jó pár centivel előrébb, ami már semmiképp sem tartozott a vizsgálat tárgyörébe. Én fekszem oldalt, letolt nadrágom gúzsba köt, előttem az asszisztens, a doki a hátam mögül beszél a vizsgálat eredményéről, kezével a puncimon. Végtelennek tűnő idő volt, annyira megfagytam, hogy alig bírtam megszólalni. Valahonnan a távolból hallottam vékony hangomat, hogy akkor most már felöltözhetek-e. Persze, ő mosolygott, én kerültem a tekintetét. Nyilván soha nem mentem vissza. De nem is csináltam semmit, nem is szóltam senkinek.

Szóval bárkivel bármi előfordulhat, és elő is fordul. És van néha úgy, hogy nem tudunk szólni. 

Nem a mi hibánk.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s